Nem is tudom,
hol kezdjem. Annál a pillanatnál, amikor először kívántam azt, hogy Leo menjen
a pokolba, vagy pedig ott, amikor Lay gyönyörű csillogó szemeiben megláttam egy
olyan csillagot, amelyről az emberek mindig csak álmodoznak?
Tudom, valószínűleg mindenki számára a második lenne
a tökéletes kezdés, de ahhoz, hogy érthető legyen, az egész történetet el kell
mesélnem, s az bizony Leo-val kezdődik.
Gyanútlanul sétálgattam a nagy labirintusban – amit Egyesek
az otthonuknak hívnak – amikor ez az aprócska kis hang megütötte a fülem. Nem
tudtam hová tenni, a kis huppanásokat, ezért elindultam abba az irányba, ahonnan
sejtettem.
Az egészet foghatnám az unalomra, de nem teszem.
Egyszerűen csak kíváncsi voltam, ahogy élete során legalább egyszer mindenki
az. Csak mint egy ember. Az apropó a dologban, hogy nekem közöm sem volt egy
emberi lényhez sem soha, és ha tehetném nem is lenne többé – de sajnos már elég
mélyen benne vagyok a trutyiban.
A kíváncsiság, mint emberekben felmerülő tudásvágy
az ismeretlenről bennem is megvan, már egészen kis csillag korom óta. Nem
mertem elmondani senkinek, hisz ez a családomban nagy bűnnek számított. Ez azt
jelentette, hogy nem tudok felsőbb rendű lenni náluk, tehát nem segíthetek
megfelelően a problémáikon, mert nem vagyok rá alkalmas.
A nővéremet egyszer meg is kérdeztem erről, amikor
épp az emberekről beszéltünk – persze azért csak akkor, mert nem akartam furcsa
lenni -, s ő azt mondta, hogy minden ezer évben születik egy csillag, aki különbözik
a többiektől, majd hozzátette, hogy reméli nem közülünk valaki az. S ekkor
idézett egy emberek által gyakran hajtogatott szófordulatot. „A kíváncsiság
megöli a macskát”
Először nem értettem, mert fogalmam sem volt róla mi
az a „macska”, és hogy hogyan tudja ez megölni őt, hisz én éreztem, és semmi
rossz nem volt benne; aztán kutatni kezdtem az archívumban, és megtaláltam a
válaszom; megértettem mindent, amit meg kellett ebben a mondatban, s tudtam,
hogy ez rossz dolog. Legalábbis meg tudtam állapítani, mert őszintén még sosem
éreztem igazi fájdalmat, sosem voltam igazán szomorú, és sosem kellett az miatt
aggódnom, hogy meghalok. Szóval belegondolva a „megértettem” ehhez egy nagyon
erős szó, hisz elképzelni is alig tudtam, hogy milyen lehet,
De épp a halk puffanásoknál tartottam! Szóval, ahogy
egyre közelebb mentem a hang forrásához, az hangosabb lett, s elkezdtek más furcsábbnál-furcsább
hangok is társulni hozzá. Nyögések, és még több puffanás? Mi folyik ott?
Megszaporáztam a lépteim, ahogy egyre jobban nőtt
bennem az érzés, hogy nekem ezt látnom kell? Az egy kicsit sem zavart, hogy
egyre jobban kezdek olyan lenni, mint egy halandó ember. Teljesen elkerülte a
figyelmem, hogy a szívem dobbant egyet, s nem csak azért mert veszélyben voltam.
Ez egy furcsa szokás a csillagoknál. Amikor olyan
helyzetbe kerülünk, hogy az életünk múlhat rajta – az univerzum furcsa vicce
következtében – dobogni kezd a szívünk. Azért mondtam, hogy vicces, mert az
emberek szíve halálukkor megáll, az enyém pedig az örökké valóságig dobogni
fog, halkan, csak hogy jelet adjon róla, hogy valaha én is ott voltam. Ez egy
jó dolog, hisz sosem felejtenek el, de mégis abszurd.
Remegő kezekkel nyúltam a kilincshez, az adrenalin
szintem az egeket verte, de mindenképp meg szerettem volna nézni. Bárcsak ne
tettem volna! Mindig is tudtam, hogy az embereknek vannak bizonyos
szükségletei, és azokat előszeretettel elégítik is ki, hiszen a kisbabák nem
véletlenül születnek, de szemtől-szemben látni, ahogy Leo épp…
Életem legnagyobb hibája volt azon a napon hallgatni
a belső kis ördögömre, ami azt mondta, hogy nyissak be. Az a kép, ahogy
csinálták álmaimban kísért egészen azóta – mondjuk ez két napja volt.
Ha valaha is azt mertem hinni, hogy Leo egyáltalán
nem érdeklődött irántam az eset előtt… most két nappal később, egyértelműen
bebizonyosodott, hogy ő bizony nagyon is kitüntetett a figyelmével. Két napja
még csak rám sem nézett, nem küldött senkit, hogy szóljon, hogy kész az ebéd,
vagy, hogy eszünk, és még ruhákat sem küldött. Ahjumma is csak néha nézett be,
mert aggódott értem, s én magam mentem le megnézni, hogy ehetek-e valamit. Lényegében
teljes mértékben szellemként éltem a házban; úgy kezelt mintha ott sem lettem
volna. Pedig nagyon is ott voltam!
A legbosszantóbb az egészben, hogy amikor ma reggel
találkoztunk csak egyszerűen elsétált mellettem anélkül, hogy rám nézett volna.
Mégis mi baja van? Én is teljes mértékben kínosnak érzem a szituációt, de attól
még igazán köszönhetne.
Alig múlt el dél, s én megint a folyosókat jártam. A
lelkem húzott valamerre, és nekem követnem kellett. Valahová mennem kellett, s
ezt minden zsigerem tudta!
Elindultam tehát valamerre. A végén egy apró kis
kertben kötöttem ki, ami tele volt Ciklámenek voltak a száraz részeken karöltve
vörös, és fehér rózsákkal és kis
tavacskában pedig Lótuszok virágoztak, itt-ott
még egy tulipán is felbukkant. Olyan volt, mint egy nagy álomvilág. Egy álom
ami azt sugallja, hogy egy szenvedéllyel teli, a tulajdonos számára nagyon is
megbecsült szerelmet szeretne elfelejteni, és a háta mögött hagyni, mert
fájdalmas rá gondolnia, de nagyon is fontos neki.
Vajon milyen szerelmet akar hátrahagyni Leo? Ez a
kert egyáltalán az övé?
- Estel! – futott oda hozzám Lay. Úgy tűnt, hogy
nagy rohanásban volt, mert a homlokáról néhány csepp verejték folyt végig. –
Örülök neki, hogy láthatlak!
Olyan hirtelen ölelt meg, hogy tényleg nem tudtam
vele mit kezdeni.
- Yixing-sii… Mi történt, hogy így… -
- Futottam egy keveset. Le akartam vezetni a
feszültséget. – mondta nekem, s én csak meredtem fel rá. Van olyan ember a
világon, akinek egy sexy, izzadt, ultra cuki pasi, ilyen mély
nevetőgödröcskékkel és gyönyörű mosollyal nem indítja be a fantáziáját?
Szerintem nincs! – Oh, ne haragudj! Teljesen le vagyok izzadva és így
ölelgetlek… - a mondatai tényleg úgy hangzottak, mintha bántaná a dolog, de a
szemében egészen más csillogott. Az, amiről már annyit hallottam az ember
kívánságaiból. A szeme úgy ragyogott, amikor rám nézett, mint a legfényesebb
csillag az univerzumban, s ez engem elkábított. Olyan volt, mintha csak nekem
mutatná meg a fényét.
- Semmi baj… - ráztam meg fejem zavartan, s éreztem
ahogy arcom paradicsom-vörössé változik. Ostoba lennék, és műveletlen, ha nem
tudnám, hogy mi folyik itt jelenleg, de nekem nem szabad most erre gondolnom.
Mindez csak a fejemben keletkezett zűrzavar miatt van, és azért mert ő tényleg
mindig kedves hozzám. Csak az agyam játszadozik velem, mert jelenleg törődésre
vágyom a legjobban, és ezt nem igazán kapom meg mástól csak tőle.
- Ettél már? – érdeklődik mosolyogva. Szerintem
Yixing meg akar ölni engem…
- Nem, mostanában nem szokása Ahjummának szólni,
hogy ehetek. – húztam el a számat. – lehet, hogy utál…
- Ahjumma? Dehogy! Ő Leo-tól kapja az utasításokat.
Leo lehet, hogy igen… - rákaptam a tekintetem. „Ez komoly?” – De nem hinném… ismerem már egy jó ideje. De nem
tenne ilyet ok nélkül. – veregette meg a vállam.
Az irónia az egészben, hogy én nagyon is adtam neki
indokot, hogy utáljon… megszakítottam a közösülését azzal a nőnemű egyeddel. „Ottokaji?”
- Áh, el is felejtettem mondani… Ma estére érkezik
néhány vendégünk! Olyan hét óra környékén, már biztosan itt lesznek. Öltözz fel
szépen! – kacsintott rám, és integetve lefordult a következő folyosónál. Megint
egyedül vagyok! Hurrá!
Mégis milyen vendéglátás ez? Mindig magamra hagynak.
Nem mintha lenne problémám azzal, hogy hagynak időt a gondolataimra, de most
már túl sokat agyalok, és a végén meg fogok őrülni – arról nem is beszélve,
hogy a bosszúvágyam egyre csak nő, és nő, ahogy arra a Valakire gondolok!
Beleharaptam egy nagy csirkecombba, és utána már
csak az ételre koncentráltam, mert nagyon finom volt…
Lassan itt a hét óra és én még mindig a szobámban
ülök, pedig Yixing világosan megmondta, hogy legyek ott még hét előtt a könyvtárban…
Miért mindig oda kell menni?
Letrappoltam a helyiségbe, és leültem a kanapé egyik
szélére, a lehető legtávolabb Leo-tól, aki még mindig tudomást sem vett rólam,
de jelenleg ez nem is zavart. Hisz sokkal jobban érdekelt az, hogy mégis milyen
emberekkel kell majd útnak indulnom a srácokon kívül…
Szép lassan világítani kezdett az előttünk
elhelyezett tükör, s alakok jelentek meg benne. „Vajon kik lehetnek azok?”
.jpg)
.jpg)
