„Vajon kik lehetnek azok?” - ez az én kérdésem. :D

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon kiket rakjak bele a történetbe. Olyan nagyon sok szereplőt nem szeretnék bele tenni, de azért szükségem lesz néhányra.

Jókat, és rosszakat is egyaránt kell beletennem, hisz eddig még csak a pozitív karakterekből mutattam be hármat, és említés történt Estel nővéréről is, de az sem nagy mértékben.

Szóval én a következőkre gondoltam:

Luhan:

Chen:

Taehyung/V:

Suga:

Kim Dongjun:

HyungSik:

Siwan:

Kim Myung Soo:

Na szóval itt vannak a drága, ultrahelyes, "Ági-favorite" férfi szereplők! (Myung Soo-t azért raktam utoljára, mert amíg írom ezt láthatom :$ ^^)

Most jön néhány Női szereplő - attól függ, hogy melyik oldalon állnak, hogy mire szavaztok pasi ügyileg) ;)

Park Chorong/ Luhan barátnője (szerintem cukin néznének ki együtt):

Min Ah/ Chen legjobb barátnője; Siwan kedveli:

Eunji/ Estel nővére:

Kemy/ HyungSik seveled-senélküled barátnője:

Sojin / Leo első szerelme:

Előre szólok! A történet nagy részben függ attól, hogy most milyen döntést hoztok!

A kérdésem a következő! Ki melyik oldalon álljon. Csak a pasikra kell szavazni... a többi megy maga után. :D Oldalt tudtok szavazni.. :)

Előre is köszi!

Ági

4. Fejezet

Nem is tudom, hol kezdjem. Annál a pillanatnál, amikor először kívántam azt, hogy Leo menjen a pokolba, vagy pedig ott, amikor Lay gyönyörű csillogó szemeiben megláttam egy olyan csillagot, amelyről az emberek mindig csak álmodoznak?

Tudom, valószínűleg mindenki számára a második lenne a tökéletes kezdés, de ahhoz, hogy érthető legyen, az egész történetet el kell mesélnem, s az bizony Leo-val kezdődik.

Gyanútlanul sétálgattam a nagy labirintusban – amit Egyesek az otthonuknak hívnak – amikor ez az aprócska kis hang megütötte a fülem. Nem tudtam hová tenni, a kis huppanásokat, ezért elindultam abba az irányba, ahonnan sejtettem.

Az egészet foghatnám az unalomra, de nem teszem. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, ahogy élete során legalább egyszer mindenki az. Csak mint egy ember. Az apropó a dologban, hogy nekem közöm sem volt egy emberi lényhez sem soha, és ha tehetném nem is lenne többé – de sajnos már elég mélyen benne vagyok a trutyiban.

A kíváncsiság, mint emberekben felmerülő tudásvágy az ismeretlenről bennem is megvan, már egészen kis csillag korom óta. Nem mertem elmondani senkinek, hisz ez a családomban nagy bűnnek számított. Ez azt jelentette, hogy nem tudok felsőbb rendű lenni náluk, tehát nem segíthetek megfelelően a problémáikon, mert nem vagyok rá alkalmas.

A nővéremet egyszer meg is kérdeztem erről, amikor épp az emberekről beszéltünk – persze azért csak akkor, mert nem akartam furcsa lenni -, s ő azt mondta, hogy minden ezer évben születik egy csillag, aki különbözik a többiektől, majd hozzátette, hogy reméli nem közülünk valaki az. S ekkor idézett egy emberek által gyakran hajtogatott szófordulatot. „A kíváncsiság megöli a macskát”

Először nem értettem, mert fogalmam sem volt róla mi az a „macska”, és hogy hogyan tudja ez megölni őt, hisz én éreztem, és semmi rossz nem volt benne; aztán kutatni kezdtem az archívumban, és megtaláltam a válaszom; megértettem mindent, amit meg kellett ebben a mondatban, s tudtam, hogy ez rossz dolog. Legalábbis meg tudtam állapítani, mert őszintén még sosem éreztem igazi fájdalmat, sosem voltam igazán szomorú, és sosem kellett az miatt aggódnom, hogy meghalok. Szóval belegondolva a „megértettem” ehhez egy nagyon erős szó, hisz elképzelni is alig tudtam, hogy milyen lehet,

De épp a halk puffanásoknál tartottam! Szóval, ahogy egyre közelebb mentem a hang forrásához, az hangosabb lett, s elkezdtek más furcsábbnál-furcsább hangok is társulni hozzá. Nyögések, és még több puffanás? Mi folyik ott?

Megszaporáztam a lépteim, ahogy egyre jobban nőtt bennem az érzés, hogy nekem ezt látnom kell? Az egy kicsit sem zavart, hogy egyre jobban kezdek olyan lenni, mint egy halandó ember. Teljesen elkerülte a figyelmem, hogy a szívem dobbant egyet, s nem csak azért mert veszélyben voltam.

Ez egy furcsa szokás a csillagoknál. Amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy az életünk múlhat rajta – az univerzum furcsa vicce következtében – dobogni kezd a szívünk. Azért mondtam, hogy vicces, mert az emberek szíve halálukkor megáll, az enyém pedig az örökké valóságig dobogni fog, halkan, csak hogy jelet adjon róla, hogy valaha én is ott voltam. Ez egy jó dolog, hisz sosem felejtenek el, de mégis abszurd.

Remegő kezekkel nyúltam a kilincshez, az adrenalin szintem az egeket verte, de mindenképp meg szerettem volna nézni. Bárcsak ne tettem volna! Mindig is tudtam, hogy az embereknek vannak bizonyos szükségletei, és azokat előszeretettel elégítik is ki, hiszen a kisbabák nem véletlenül születnek, de szemtől-szemben látni, ahogy Leo épp…

Életem legnagyobb hibája volt azon a napon hallgatni a belső kis ördögömre, ami azt mondta, hogy nyissak be. Az a kép, ahogy csinálták álmaimban kísért egészen azóta – mondjuk ez két napja volt.

Ha valaha is azt mertem hinni, hogy Leo egyáltalán nem érdeklődött irántam az eset előtt… most két nappal később, egyértelműen bebizonyosodott, hogy ő bizony nagyon is kitüntetett a figyelmével. Két napja még csak rám sem nézett, nem küldött senkit, hogy szóljon, hogy kész az ebéd, vagy, hogy eszünk, és még ruhákat sem küldött. Ahjumma is csak néha nézett be, mert aggódott értem, s én magam mentem le megnézni, hogy ehetek-e valamit. Lényegében teljes mértékben szellemként éltem a házban; úgy kezelt mintha ott sem lettem volna. Pedig nagyon is ott voltam!

A legbosszantóbb az egészben, hogy amikor ma reggel találkoztunk csak egyszerűen elsétált mellettem anélkül, hogy rám nézett volna. Mégis mi baja van? Én is teljes mértékben kínosnak érzem a szituációt, de attól még igazán köszönhetne.

Alig múlt el dél, s én megint a folyosókat jártam. A lelkem húzott valamerre, és nekem követnem kellett. Valahová mennem kellett, s ezt minden zsigerem tudta!

Elindultam tehát valamerre. A végén egy apró kis kertben kötöttem ki, ami tele volt Ciklámenek voltak a száraz részeken karöltve vörös, és fehér rózsákkal és kis

tavacskában pedig Lótuszok virágoztak, itt-ott még egy tulipán is felbukkant. Olyan volt, mint egy nagy álomvilág. Egy álom ami azt sugallja, hogy egy szenvedéllyel teli, a tulajdonos számára nagyon is megbecsült szerelmet szeretne elfelejteni, és a háta mögött hagyni, mert fájdalmas rá gondolnia, de nagyon is fontos neki.

Vajon milyen szerelmet akar hátrahagyni Leo? Ez a kert egyáltalán az övé?

- Estel! – futott oda hozzám Lay. Úgy tűnt, hogy nagy rohanásban volt, mert a homlokáról néhány csepp verejték folyt végig. – Örülök neki, hogy láthatlak!

Olyan hirtelen ölelt meg, hogy tényleg nem tudtam vele mit kezdeni.

- Yixing-sii… Mi történt, hogy így… -

- Futottam egy keveset. Le akartam vezetni a feszültséget. – mondta nekem, s én csak meredtem fel rá. Van olyan ember a világon, akinek egy sexy, izzadt, ultra cuki pasi, ilyen mély nevetőgödröcskékkel és gyönyörű mosollyal nem indítja be a fantáziáját? Szerintem nincs! – Oh, ne haragudj! Teljesen le vagyok izzadva és így ölelgetlek… - a mondatai tényleg úgy hangzottak, mintha bántaná a dolog, de a szemében egészen más csillogott. Az, amiről már annyit hallottam az ember kívánságaiból. A szeme úgy ragyogott, amikor rám nézett, mint a legfényesebb csillag az univerzumban, s ez engem elkábított. Olyan volt, mintha csak nekem mutatná meg a fényét.

- Semmi baj… - ráztam meg fejem zavartan, s éreztem ahogy arcom paradicsom-vörössé változik. Ostoba lennék, és műveletlen, ha nem tudnám, hogy mi folyik itt jelenleg, de nekem nem szabad most erre gondolnom. Mindez csak a fejemben keletkezett zűrzavar miatt van, és azért mert ő tényleg mindig kedves hozzám. Csak az agyam játszadozik velem, mert jelenleg törődésre vágyom a legjobban, és ezt nem igazán kapom meg mástól csak tőle.

- Ettél már? – érdeklődik mosolyogva. Szerintem Yixing meg akar ölni engem…

- Nem, mostanában nem szokása Ahjummának szólni, hogy ehetek. – húztam el a számat. – lehet, hogy utál…

- Ahjumma? Dehogy! Ő Leo-tól kapja az utasításokat. Leo lehet, hogy igen… - rákaptam a tekintetem. „Ez komoly?” – De nem hinném… ismerem már egy jó ideje. De nem tenne ilyet ok nélkül. – veregette meg a vállam.

Az irónia az egészben, hogy én nagyon is adtam neki indokot, hogy utáljon… megszakítottam a közösülését azzal a nőnemű egyeddel. „Ottokaji?”

- Áh, el is felejtettem mondani… Ma estére érkezik néhány vendégünk! Olyan hét óra környékén, már biztosan itt lesznek. Öltözz fel szépen! – kacsintott rám, és integetve lefordult a következő folyosónál. Megint egyedül vagyok! Hurrá!

Mégis milyen vendéglátás ez? Mindig magamra hagynak. Nem mintha lenne problémám azzal, hogy hagynak időt a gondolataimra, de most már túl sokat agyalok, és a végén meg fogok őrülni – arról nem is beszélve, hogy a bosszúvágyam egyre csak nő, és nő, ahogy arra a Valakire gondolok!

Beleharaptam egy nagy csirkecombba, és utána már csak az ételre koncentráltam, mert nagyon finom volt…

Lassan itt a hét óra és én még mindig a szobámban ülök, pedig Yixing világosan megmondta, hogy legyek ott még hét előtt a könyvtárban… Miért mindig oda kell menni?

Letrappoltam a helyiségbe, és leültem a kanapé egyik szélére, a lehető legtávolabb Leo-tól, aki még mindig tudomást sem vett rólam, de jelenleg ez nem is zavart. Hisz sokkal jobban érdekelt az, hogy mégis milyen emberekkel kell majd útnak indulnom a srácokon kívül…

Szép lassan világítani kezdett az előttünk elhelyezett tükör, s alakok jelentek meg benne. „Vajon kik lehetnek azok?”

Életjel! :)

Sajnálom, de technikai okok miatt nem tudtam, és nem is fogok tudni újrészt hozni egy jó darabig.
Ha nem lenne elég, hogy a laptopom billentyűzete tönkre ment, nemrég már a laptopot sem lehetett bekapcsolni.

Remélem megértitek...
 Ági ^^

Az új fejezetig pedig mindenkinek! Tessék gyönyörködni szépen ebben a csodában. *-*

3. Fejezet

– „Ezt meg hogy érti?” Bekopogott az ajtón, ami magától kinyílt ezután. Nagyon félelmetes volt ezt a saját szememmel látni.

Akkor még nem tudtam, hogy a saját végzetembe sétáltam bele…

Nem tudom az okát, de valamiért félelem kerített hatalmába, ahogy haladtunk a félhomályba burkolózott labirintushoz hasonlítható folyosókon. A falon ugyan voltak képek, és nagy ablakok is, amik bevilágíthatták volna(!) az utunkat az ismeretlenbe – számomra az -, de valamiért el voltak húzva a függönyök, s épp, hogy csak egy kis résen engedett be a bordó bársonyos anyag fényt. ”Hogy lehet ilyen sötét helyen élni?”

Akaratlanul is közelebb húzódtam Yixing-hez, aki ezt megérezve megragadta a kezem, majd biztatásként rám mosolygott. Mellette, hogy tudnék félni? Hisz itt van és megvéd engem.

Csakhogy az a helyzet, hogy bár ezt tudtam, semmit sem használt. Ugyan úgy nyugtalan, és feszült voltam. A gyomrom görcsbe rándult miután segítőm ezt mondta:

- Mindjárt ott vagyunk. – suttogta. Más körülmények között biztosan elpirulnék attól, hogy ilyen közel hajolt hozzám, és ráadásul még a fülembe is suttogott, de ebben az esetben csak egyszerűen rosszabbul éreztem magam. Hisz miért kell suttognia? Miért nem mondhatja rendes hangerővel? Ez csak még jobban megijesztett pedig elhihetitek nekem, hogy nem vagyok egy félős csillag.

Vagyis hát ezt hiszem magamról. Még sosem kerültem olyan helyzetbe, hogy meg tudjam mondani milyen is vagyok valójában egy vészhelyzetben. Ki tudja? Talán sikoltva rohanok el, ha a bokor megrezzen; pedig lehet, hogy csak egy nyuszi bujkál odabent. Mint mondtam nem tudom, mert ez otthon egy olyan dolog volt, amit nem kellett megtudnom – az, hogy nem ismerem saját magam, jelen esetben nagyon is a hátrányomra válik.

Alig húsz különböző folyosón – már elvesztettem a fonalat, de utoljára ennyi volt – és kereszteződésen mentünk át, mire Yixing végre megállt. Tekintetemet egy nagy kétszárnyas ajtóra emeltem, ami a padlótól majdnem egészen a plafonig ért. Mondanom sem kell, hogy ez egy hatalmas bejárat volt egy másik helyiségbe, mert a plafon is legalább három méter magasságban leledzett. Hogy lehet ilyen nagy villában élni, amikor másnak még otthona sincs?

- Lehet Leo elsőre nem lesz kedves, sőt! Lehet, hogy harmadszorra, vagy negyedszerre sem, de hidd el, hogy helyén van a szíve. Addig fogunk várni még meg nem teszi nekünk azt, amit kérünk tőle. Lehet, hogy napokig is eltart majd. – A személyi-testőr unikornisom tekintete elszántságtól ragyogott, ami mosolyra késztetett. Olyan sok rossz dolgot láttam már az életem során, ami a Földön zajlik, jó látni, hogy nincs minden veszve. Biccentett a fejével egyet mielőtt lenyomta a kilincset.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, még kinyílt, de ha másért nem is a látványért megérte várni. Ez volt a legszebb terem, amit valaha láttam – nem mintha sokban lett volna részem.

A színes márványpadló csillogása, a kevés fény, a könyvek illata olyan tökéletes összhangot alkotott a hely jelentőségével, amitől nyitva maradt a szám. Szó szerint eltátottam a döbbenettől. Aztán jött a következő sokk. Ahogy haladtunk előre egy kisebb ajtóhoz értünk, ami egy olyan helységbe nyílott, ami teljesen különbözött a könyvtár többi fényűző részétől. Ez egy egyszerű parkettával kirakott, úgymond elkülönített dolgozószoba rész volt. „Biztos itt vannak a tulajdonos kedvenc könyvei” Ez a hely melegséggel töltötte el a szívem, mintha otthon lettem volna. Bármilyen furcsa itt még nem ért véget a sétánk, ugyan is Yixing tovább ment, és egy harmadik ajtót is kinyitott. „Honnan ismeri ilyen jól ezt a helyet? Itt lakik, vagy mi?”

- Yixing, te honnan tudod, hogy hová kell mennünk? – suttogtam; nem mertem hangosabban megszólalni. Ő csak halkan kuncogott egyet, majd ezt válaszolta:

- Régóta járok ide. Ez a legjobb barátom otthona. Sok időt töltök itt. – lépett be egy újabb terembe, ami döbbenetemre szinte teljesen üres volt. Egyetlen dolog volt ott, csak egyetlen tárgy. Egy hatalmas földgömb, amire a tetőablakból beszűrődő fény tökéletesen felhívta a figyelmem. Hirtelen fázni kezdtem, mert annyira nem volt barátságtalan ez a helyiség az előzőhöz képest. – Megérkeztünk! – mosolygott rám a fiú, s végre rendes hangerőn kezdett el beszélni. – Már csak egy dolog… - odasétált egy nagy kolomphoz, és rázni kezdte a vastag kötelet. „A normális emberek a csengőt a bejárati ajtóhoz szokták tenni… hogy van ez?”

- Ki az? – hallottam meg egy álmos rekedtes hangot magam mögül, amitől egy „kissé” megijedtem, és azonnal Yixing mögé bújtam.

- Ki más lenne? – hallottam barátom hangján, hogy mosolyog. Alig egy másodperc múlva már magamra is hagyott, hogy üdvözölje az – számomra – idegent. Egyértelmű volt, hogy ők ismerik egymást.

- Lay! Rég találkoztunk. – az ember – vagy csillag – azt hinné, hogyha már beceneveken szólítják egymást az emberek, akkor közel állnak egymáshoz, és a minimum az lenne, hogy mosolyogva üdvözlik a másikat, de ennek a srácnak az arcán egy cseppnyi érzelem sem volt felfedezhető. Meg sem rezzent. Azt hiszitek viccelek? Ugyan olyan pókerarccal meredt barátjára, mintha egy – abnormális képpel élve – szendvics lenne, amit épp fel akar falni, de mivel előtte már megevett egy háromfogásos vacsorát, már nem is érdekli annyira a szeretett szendvics. Ez tényleg egy béna hasonlat. Akkor csak azt kéne mondanom, hogy érdektelen volt?

S amikor azt mondom érdektelen számára Yixing, akkor tévedtem. A következő pillanatban ugyan is rám emelte a tekintetét, és azokban a hatalmas fekete szemekben még inkább nem volt semmi. Ha Yixing-re nézett legalább volt benne valami – nem tudom mi, de valami -, de ahogy rám nézett… mintha ott se lennék, de azért mégis ott voltam szóval felfigyelt rám.

- Ő ki? – hangja érdektelen volt, és semleges. Mondjam azt, hogy fájt? Igazság szerint nem, hisz nem ismertük egymást, és ahogy viselkedik, őszintén… nem is akartam megismerni.

- Áh, Leo-yah, had mutassam be neked Estelt. Estel… - felém fordult. – El kell mondanom neki, hogy tudjon segíteni, szóval… - csak bólintottam, hogy folytassa. Úgy sem fogok vele többet találkozni remélhetőleg. – Oké, akkor – fordult a Leo nevezetű barna hajú sráchoz. – Estel egy csillag, aki lezuhant az égből. – az idegen felhúzta a szemöldökét. – Oké, elég hihetetlennek tűnik tudom, de egy nagy kráterben találtam, ami azért lássuk be, alátámasztja a csillagos sztorit. Szóval… Estel haza akar menni. – kulcsolta össze ujjait egy pillanatra, miközben barátja zsebre tette a kezét, és úgy hallgatta őt. „Milyen illetlen.” – A lényeg, amiért itt vagyunk… van egy szív alakú nyaklánca, ami végül is… segít neki megtalálni valamit, amit ő boldogságnak hív. Ha ez megvan az egyenes út haza. Azért vagyunk itt, hogy használd a képességed, és segíts nekünk megkeresni a nyakláncot.

- Miért tennék ilyet? – nézett végig rajtam –meg a biztató külsőmön -, majd figyelmét ismét barátjára fordította. „Chö… milyen gonosz!”

- Öhm, erre már kitaláltam a megfelelő indokot. Figyelj! – húzta félre, így nem hallottam az égvilágon semmit abból, amit sustorogtak egymás között. Egy-egy hangosabb szót, mint például a „tényleg?”, „hogy… ez” elkaptam, de ebből nem tudtam semmire sem következtetni. Tíz perces heves gesztikulálás, fejrázás, bólogatás után végre felém fordultak. Láttam, hogy Leo bizalmatlanul mér végig engem, de aztán közelebb lépett hozzám.

- Khm… - köszörülte meg a torkát. – Segítek, de csak azért mert Lay nagyon erősen próbálkozott a meggyőzésemmel, és tudom, hogy addig úgy se hagy békén még nem megyek bele. – „Hazugság!” Végigmértem őt, ahogy ő engem nemrég, és őszintén, most hogy közelebb áll hozzám, nem pedig messze a félhomályban, nem is tűnik olyan ijesztőnek. Sőt! Igazság szerint nagyon is vonzónak találtam. De a nyakláncomra kell koncentrálnom nem pedig holmi férfiakra, akik ilyen furcsán néznek rám.

- Mond el neki mit kell csinálnia! – lökte meg kicsit Leo-t Yixing. Erre a fekete megvakarta az orrát jelezve, hogy nagyon nem tetszik neki a parancsolgatás, de azért megtette azt, amit kérnek tőle.

- Szúrd meg ezzel az ujjad. – nyomott a kezembe egy szúrós tűszerű valamit. – Ha megszúrtad, akkor tartsd a földgömb föle, rácsöppen, és megmutatja a helyet, ahová menned kell.

- Honnan tudja az a valami hová kell mennem? – tényleg nem értettem.

- Ez egy varázstárgy. Miért ne tudná? – Leo pedig egyértelműen azt nem értette, hogy én mit nem tudok megérteni ezen. Miért olyan hihetetlen, hogy a csillag valamit nem ért? Három napja, ha a Földön vagyok. Miért kéne tudnom?

- Áh, - lépett mellém Yixing. – A varázstárgyak általában tudják, mi lakozik a szíved mélyén. Csak azt mutatják, amire szükséged van. Ez olyan mint a gondolatolvasás. Mondjuk nem annyira bonyolult. Az emberek fejében olvasni nehezebb, mint amilyennek tűnik, mert amikor…

- Csak csináld, és aztán menjetek. – sétált a földgömb mellé zsebre tett kézzel Leo. Látszott rajta, hogy nincs oda azért, hogy itt tartózkodjak. Minél hamarabb meg akart szabadulni tőlem. Ez egy kicsit fájt, mert nem is ismer… vagy mindenkivel ilyen? Ahogy észrevettem – mialatt gondolkodtam, megszúrtam az ujjam, és a gömb fölé tartottam – Yixinggel sem valami kedves. Lehet, hogy nem tudja, hogy kell?

Amint a vérem kibuggyant a szúrt pontból, és rácsöppent a térképre az ragyogni kezdett, és gyors iramban forogni, miközben a földrészek kiemelkedtek a papírról, és a levegőben átlátszó formában szétszóródtak a teremben. Amikor ez a folyamat befejeződött előttem már csak egyetlen pont volt. Vagyis inkább egy kép. Egy patakról, néhány fáról, és a nyakláncomról, ami ott ragyogott a kristálytiszta vízben.

Kicsit megnyugodtam mert elég elhagyatott helynek tűnik. Talán nem találja meg senki.

- Oh ne! – esett kétségbe Yixing, és Leo arcára is kiült egy pillanatra a döbbenet.

- Ti ismeritek ezt a helyet? – fordultam feléjük.

- Ismerni ismerjük, de… bármilyen nyugodtnak is tűnik, nem az. Nagyon veszélyes hely, emberek és varázslények százai tűnnek el ott évente, ráadásul… Ráadásul én nem tudlak oda elkísérni.

- Tessék? – Amit Yixing mondott ledöbbentett. Miért? Mi lesz így velem? Hogy jutok oda?

- Az átkom… ha beteszem oda a lábam, azonnal négylábú patássá változom, és soha többé nem lehetek újra az emberi alakomban. Leo pedig… mondanám, hogy ő segíthetne, de egy nem akar; kettő ő sem mehet oda.

- Akkor most mi lesz? Ah! – guggoltam le miközben a könnyeimmel küzdöttem. – Tényleg muszáj megszereznem a nyakláncom…

- Oké, kitalálok valamit, amíg átöltözöl. – nyújtotta a kezét az ajtó felé, ahol egy cseléd várt engem. Kapok másik ruhát? – Kang Ahn Ahjumma megmutatja neked a szobádat, és a ruhát, amit Leo kölcsön ad neked. – Ennek a fickónak vannak női ruhái? Lehet, hogy ez nekem furcsa, de miért vannak neki ilyen dolgai? – A ruha pedig… sok utazónak, aki itt megszáll gyorsan kell távoznia, ezért mindig rengeteg dolgot hagynak itt, utána pedig nem jönnek vissza érte. Használd egészséggel bármelyiket. – Yixing olyan kedves. Ha pedig jól értem, amit most mondott, akkor ez itt egy szálló? Bár, amilyen nagy nem csodálom, hogy befogad néhanapján egy-két eltévedt utazót.

-Kang Ahn… - fordultam az idős hölgyhöz. Nem tudom, hogy hogy kéne szólítanom, de azért megpróbálkoztam még egy Ahjumával is, amire végül reagált. – Ahjuma, Leo-ssi… Ő mindenkivel ilyen, vagy csak engem utál ennyire?

- Ah, Taekwoon-ah természete egy kicsit bonyolult, de hidd el nekem, hogy nem utál téged, csak nehezen nyílik meg az embereknek. Nehéz gyerekkora volt, sok mindenen átment, ami még most is kísérti, ezért nagyon zárkózott, de az a tény, hogy adott neked szobát, már egy előrelépésnek számít.

- Azt hittem, hogy azt Yixingtől kapom… - hajtottam le a fejem zavartan.

- Ugyan drágám! Lay-ah csak egy jó barátja Taekwoon-ahnak. Ha az Úrfi nem akarná, hogy itt maradj, már rég kirakott volna. – beléptünk egy szobába, ami maga volt a mese. Számomra szinte tökéletes volt. Nagy ablak, amiből este tökéletesen lehet látni az otthonom, nagy baldachinos ágy, akár egy hercegnőnek… rengeteg olyan dolog, amiről álmodoztam, hogy egyszer lesz, ha a földre megyek. – Tetszik? – Az arcomat látva Ahjumma mosolyogni kezdett. – Nagyon jó az ízlésed. – „Ezt nem értem.”  - A szobák a tulajdonosuk elképzelései alapján változnak. Ha más milyet szeretnél, csak becsukod az ajtót, aztán újra kinyitod, és olyan lesz.

- Tényleg? – ettől ledöbbentem.

- Ez egy nagyon különleges villa, drágám. – olyan kedves a hangja, ettől felmelegszik a szívem. – Ott a ruhád. Remélem tetszik. Ha felöltöztél csak gyere ki, itt kint megvárlak, és visszavezetlek a fiúkhoz. – becsukta az ajtót, és magamra hagyott.  

Miután megfürödtem, és rendbe szedtem magam végre a régi énem nézett vissza rám. Nem a sajnálatra méltó, hanem az, aki megérdemli, hogy csillagnak nevezze magát – persze a ragyogós-részt kivéve. Felvettem a ruhát, és mosollyal az arcomon léptem ki a folyosóra, ahol az Ahjumma tényleg rám várt. Végignézett a szerelésemen, és egy bólintással jelezte, hogy csinos vagyok.

Magabiztosságom csak addig tartott, amíg vissza nem értünk a könyvtárba – ha elvárják, hogy egyedül találjak vissza később a szobámba, akkor az nem fog menni, mert az utat egyáltalán nem tudtam megjegyezni.

Mindkét srác döbbent szemekkel meredt rám. Miután feldolgozták, hogy „igen ez ő”, Yixing megdicsérte a külsőm, Leo pedig zavartan elfordult. „Mi baja van? Tényleg utálhat engem.”

- Kitaláltunk egy megoldást, de… a megvalósítása eltarthat néhány napig. – túrt bele hajába Lay, amitől nagyot dobbant a szívem. „Ez mi?”

- Hogy érted?

- Ide kell hívnunk néhány barátot, akik elkísérnek minket az úton, és folytatják veled ott, ahová mi már nem tudunk menni. – kulcsolta össze ujjait térdére támaszkodva a kanapén ülve a megmentőm.

- „Mi”? Hogy érted, hogy „mi”? – nézek rá kettőjükre. Ahjumma mosolyát pedig egyszerűen nem tudtam hová tenni.

- Leo-yah is velünk tart. – Az említettre kaptam a fejem, aki figyelemre sem méltatott engem; bújta a könyvét tovább, mintha itt sem lennék. „Mi baja van ennek?”

2. Fejezet

- Rendben! Akkor várok vele. – felállt, és a kezét nyújtotta nekem, amit most el is fogadtam. – Akkor menjünk. Ismerek valakit, aki nagyon jó keresésben. – rám nézett azokkal a nagy csillogó barna szemeivel, és elindult előre. - Kétnapi járásra lakik innen. Nem baj, ha sétálunk egy kicsit? – csak megráztam a fejem így elindultunk egy számomra ismeretlen helyre egy ismeretlen vidéken. „Mibe keveredtem?” 

Yixing nem hazudott, amikor azt mondta, hogy két teljes napig kell sétálnunk. Már a lábamat is lejártam, de még mindig csak megyünk-megyünk és megyünk. Hogy van ez? Alapjában véve én nem vagyok egy kényes lány. Tényleg megteszek mindent, amit kell, de most… most, hogy egyre jobban érzem, hogy milyen sok helyen sérültem meg… tényleg nagyon nehéz nyugodtnak maradnom. „Szólnom kéne?” 
- Azt hiszem még nem is hallottam a neved. – mosolygott rám, ezzel kiszakítva a gondolataimból, és valószínűleg megtörve a kínos csendet. Ami szerinte lehetett az, mert én teljesen elvoltam a saját kis gondolataimmal.
- Estel vagyok. – kicsit félve mondtam ki, mert a nevem nagyon árulkodó egy olyan embernek, aki művelt a régi korok nyelvéből. De mostanában már ki van olyan?
- Estel, mint latinul a csillag? – Azt hiszem találkoztam a kivétellel.
- Igen. A szüleim nagyon találékonyak voltak, amikor ezt a nevet adták nekem. Tényleg röhejes… - fújtam ki egy nagyobb adag benntartott levegőt.
- Miért? Szerintem ez egy nagyon szép, és különleges név. Te nem így gondolod? – nézett le rám kíváncsian - úgy egy fejjel lehetett magasabb nálam. A kezében egy levélből hajtogatott madarat tartott. „Mikor került az oda? Ennyire figyelmetlen lennék?” 
- Csak azért mondod ezt, mert nem ismered a sztori ironikus részét. – fújtam ki egy kósza tincset az arcomból. – Yixing? Pihenhetnénk? – nevetni kezdett. De vajon miért? Ilyen bátortalan lettem volna?
- Ez olyan aranyos volt. Persze, hogy pihenhetünk. Azon csodálkozom, hogy eddig nem kérdezted meg. – széles mosoly kúszott ajkaira, ami felfedte az arcán lévő édes gödröcskéket. „Milyen… helyes.” – Itt jó lesz? – mutatott két

nagyobbacska kőre az út szélén; én csak bólintottam, hisz miért ne lenne az? – Tudod… nem akarlak zaklatni ezzel a dologgal, de majd megesz a kíváncsiság.
- Áh… - hajtottam le a fejem zavartan. El kell mondanom ugye? Segített nekem, most is itt van, pedig én semmi magyarázattal nem szolgáltam neki. Ő egy jó ember. Nem akarom, hogy egyedül hagyjon, szóval… - Öhm, igazából… Oké kezdjem az elejéről? Vagy kérdezel?
- Azt sem tudom, mire kéne rákérdeznem. – nevetett kicsit zavartan. „Igaz!”
- Akkor… Ott lakom. – mutattam fel a most épp kéken ragyogó égboltra. – De csak este látható. – Homályosan fogalmazom? Lehet, de most mondjam azt, hogy: Héj ember! Én egy csillag vagyok! Mégis hogy hangzana ez?
- Várj… - dönti hátra a fejét, miközben gondolkodik. – Lehetséges, hogy te… ne már! Ez abszurd. Mármint ezért mondtad, hogy „találékony szülők”?
- Azt is mondtam, hogy az ironikus részét nem is tudod. – nevettem fel. – Azt hittem, hogy ez nehezebb lesz. Mármint…
- Én egy gyógyító unikornis vagyok! Ha én az vagyok, akkor te lehetsz csillag, vagy akár még a Hold is. Bármi lehetséges. – mosolyodott el halványan. – De hogy kerültél ide?
- Ez a bosszantó része. – préseltem össze az ajkaim. Kezdek megint bosszús lenni az miatt a kölyök miatt. – Minden egy hülye kívánsággal kezdődött. Gondtalan csillagként végeztem a munkám. Boldog voltam, hogy segíthetek az embereknek, amikor jött az a kis nyavalyás, és mindent elrontott. Mármint… hogy lehet ilyet kívánni egy csillagtól? – emeltem kicsit feljebb a hangom. Számomra teljesen világos volt, hogy miért, de Yixing csak értetlenül nézett rám. – Azt kívánta, hogy lássam meg az emberek igazi valóját. Röviden. Ahogy teltek az évek egyre jobban elvesztettem a hitem az emberekben, és kialudt a fényem. Meg kell találnom a nyakláncom, hogy megtalálhassam a boldogságom, hogy vissza tudjak menni. Ha találkozok azzal a kölyökkel… megmutatom neki. – villannak meg szemeim.
- Milyen régen történt ez a dolog?
- Úgy száz éve… miért?- döntöm oldalra a fejem.
- A legtöbb ember… nem él annyi időt. Sőt! Százból talán, ha egy egyáltalán eljut odáig, hogy majdnem betölti ezt a kort.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy…
- Elég valószínű, hogy az az ember már nem is él. – Egy világ omlott össze bennem. Meghalt úgy, hogy nem is tudott róla milyen szörnyű dolgot tett? Ez nem fair. – Hacsak… nem olyan mint én, és a barátom. – a mosolya miatt egy aprócska kis remény gyulladt a szívemben, hogy találkozhatok azzal a meggondolatlan fiúval, aki most már elég valószínű, hogy egy férfi, vagy öreg bácsi. Ki tudja?
- Talán lesz lehetőségem. Mondjuk nem akarok ártani neki, vagy valami hasonlót, csak… egyszerűen azt szeretném, hogy tisztában legyen vele, hogy mit tett. A tetteknek következményeik vannak. Muszáj tudnia erről.
- Úgy gondolom, hogyha leélt száz évet, akkor elég valószínű, hogy ezt nélküled is megtapasztalta. – hajtotta le a fejét. Nekem úgy tűnik eszébe jutott valami a múltjából, de nem merek rákérdezni. Ha akarja, elmondja. Egy napos ismeretség után nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy legyen jogom ilyeneket kérdezni.

Lágy szellő kapott bele kócos hajzuhatagomba, mialatt egy furcsa gondolat ötlött a fejembe. „Ha gyógyító, akkor talán…” 
- Meg kell találnod ezt a bizonyos nyakláncot ugye? – szakította félbe gondolatmenetemet. Talán megint túl sokáig hallgattam? Mindig belefeledkezek a gondolataimba.
- Igen. Ha megtalálom, akkor az elvezet a boldogságomhoz, és… minden a helyére kerül. – „Legalábbis remélem” 
- Hogy is néz ki pontosan? – állt fel a neki „kijelölt” kisebb kőről, és átült az „enyémre”, amin elfértünk ketten is.
- Egy szív alakú piros medál… Amikor a közelében járok a keresett dolognak, felragyog, és rávilágít arra a dologra, amire szükségem van. Ha pedig nincs a közelben, akkor mutatja az utat. Iránytű, és zseblámpa egyben. – mosolyodtam el a megállapításomon. Körülbelül két éve hallottam erről a „zseblámpa dologról” de azóta sosem tudtam használni pedig annyira szerettem volna.
- Ez érdekesen hangzik. Azt hiszem sokan meg akarják szerezni, ha tudomást

szereznek róla. Sok pénzt kereshet az a valaki, akinek a nyaklánc a kezében van. – „Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom?” Megijedtem. Tényleg megrémültem. – Ne aggódj. Nekem nincs szükségem ilyesmire… nem érdemlem meg, hogy boldog legyek.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá meggondolatlanul.
- Nem fontos. – Azt hittem itt hagy, de helyette csak egy szomorú mosolyt villantott rám, és visszaült a „saját kövére”. „Mi történhetett vele, amiért ezt gondolja?” – Idulatunk?
- Yixing-ssi… - hajtottam le a fejem. Úgy érzem képtelen lennék talpra állni. – Nagyon fáj a lábam… nem hiszem, hogy tovább tudok menni. – annyira szégyelltem magam; pedig nem is volt az én hibám.
- Hol? Meg tudom gyógyítani… elméletileg. – Olyan a mosolya, mint egy angyalnak. Nem értem miért hajtogatom ezt folyton, de… talán azért mert tényleg nagyon tetszik. A mosoly! Nem a srác!
- Hogy érted, hogy elméletileg? – felhúztam a szoknyám alját, és teljes mértékben ledöbbentem, ahogy Yixing is. A térdemtől a vádlimig egy nagy karcolás volt, amiből ugyan már nem folyt a vér, de látszott rajta, hogy csak nemrég állt el. Ezt hogy nem vettem észre?
- Még sosem próbáltam egy csillagon. – nézett fel rám csillogó szemekkel. Esküszöm, hogy ez a tekintet szebb volt, mint az egész otthonom együttvéve. Hogy lehetséges ez? – De most tényleg szükséged van erre. – figyelmét száz százalékosan a sebemre fordítottam. A kezét a sebtől pár centire tartotta, és behunyta a szemeit. Nem sokkal később bizsergető érzés futott végig az egész testemen, és kék fény jelent meg új barátom tenyere és a seb között. Alig telt bele két perc és újra megszólalt. – Kész is. Azt hittem nem fog menni.
- Miért?
- Te nem ebből a világból vagy. Úgy értem egy másik dimenzióból jöttél, ha úgy vesszük. Mindegy is. Ha máshol is fáj valamid, akkor szólj nyugodtan. Szívekre is specializálódtam, de… csak különleges körülmények között.
- Ezt hogy érted? – mit akar ez jelenteni? Ráadásul az a furcsa csillogás a szemében… „Mi ez?”
- Majd talán egyszer megtudod. – indult el újra az úton. Táskájából pár lépés után előhúzott valamiféle süteményt, amit felém nyújtott. – Nemsokára ott vagyunk, és Leo biztos ad majd nekünk enni, de azért edd meg ezt. Már biztos éhes vagy. – „Honnan tudta?” 
- Leo? Ő a barátod, aki jó keresésben? – futottam mellé, így egymás mellett haladva folytattuk utunkat.

- Igen. Van egy nagy fehér földgömbje, ami megmutatja hol vannak azok a dolgok, amiket keresel. Személy, elveszett tárgy, ellopott érzelmek… bármit.
- Az érzelmeket el lehet lopni?
- Ha értesz hozzá… bármit el lehet lopni. – Yixing mindenben olyan tájékozott, vajon miért? – Persze egy dolgot elég nehéz.
- Mit? – miért furdal ennyire a kíváncsiság? A Csillagok nem szoktak ennyit kérdezősködni.
- Ha valakinek oda adod a szíved… úgy igazából, akkor azt utána nagyon nehéz ellopni. – hajtja le a fejét. „Ezzel kapcsolatban vannak emlékei?” – De persze meg lehet próbálni… viszont nem valószínű, hogy sikerrel jársz.
- Te elbuktál? – „Miért kérdeztem ezt?”
- Megérkeztünk! – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet. Azonban amikor megláttam a nagy kastélyt, ahová tartunk, már engem sem túlzottan érdekelt. Lesz máskor is rá lehetőségem, hogy megkérdezzem tőle ezt. – Mielőtt bemennénk, figyelmeztetlek. – álltunk meg az ajtó előtt. – Leo természete egy kicsit… más. – „Ezt meg hogy érti?” Bekopogott az ajtón, ami magától kinyílt ezután. Nagyon félelmetes volt ezt a saját szememmel látni.

Akkor még nem tudtam, hogy a végzetembe sétáltam bele…

1. Fejezet

Nem emlékszem sok mindenre. Nem tudom mi történt körülöttem, abban a pillanatban, amikor zuhanni kezdtem. Csak annyi maradt meg, hogy a szívem ki akart szakadni a mellkasomból, a testem égni kezdett, nekem melegem lett és aztán elájultam. Magamhoz térésem pillanatában csak egyetlen dolgot láttam. A csillagos eget magam felett, ami eddig az otthonom volt.
Az otthon, ahonnan kidobtak, és amit most külső szemlélőként nézek A FÖLDRŐL! Soha nem akartam ide jönni, soha nem akartam itt lenni, de… eljutottam addig a pillanatig, amikor már semminek sem volt értelme. Elvesztettem a hitem az emberekben, a küldetésem fontosságában, azóta az ostoba kívánság óta, amit egy kisfiú mondott nekem. Úgy érzem, mintha meghaltam volna. Mintha lebegnék a semmiben anélkül, hogy lenne bármi amit tehetnék, hogy megszüntessem ezt a helyzetet.


Úgy érzem ebben a pillanatban, hogy mindennek vége. Vége az életemnek csillagként, s mivel emberként sem élhetek – mert nem vagyok az – nem lesz semmilyen mód arra hogy valaha is boldog legyek ezen a furcsán zajos, szörnyű helyen. Eddig nem volt fogalmam róla mit is jelet a zajos szó, mert otthon nyugalom volt és csend, de most… tudtam, hogy ez a szó pontosan erre a dologra illik, amit hallok. Hogy tudnak az emberek ilyen hangosan élni?

Szép lassan sikerült ülőhelyzetbe tornáznom magam. A fejem rettenetesen fájt. „Biztosan az érkezés miatt.” Ez volt minden, ami eszembe jutott, mint lehetséges ok, miután körülnéztem. Egy nagy lyukban voltam… „Ilyen erősen csapódtam volna a földbe? Miért élek még akkor?” A válasz nagyon egyszerű… mert nem tudok meghalni. Halhatatlan vagyok a legrosszabb értelemben. Egy olyan csillag, aki nem ragyog többé… hasztalan. Az egész örökkévalóságban azt kell éreznem, hogy semmi értelme a létezésemnek, hogy senkinek nincs szüksége rám. Ez a legrosszabb dolog, amit csak eltudtam képzelni akkor, amikor tökéletes életet éltem odafent. „Hülye kívánság!”Azt hiszem, ezt a mondatot nagyon sűrűn fogom hajtogatni. „Csak egyszer találkozzak vele! Megmutatom neki, hogy milyen egy dühös csillag!” 

hasogatott a karom, miután megmozdultam, és a lában is eléggé fájt.

Próbáltam kimászni a lyukból, de mivel mindig visszaestem, az arcom kipirosodott, nehezen vettem a levegőt, és úgy éreztem mindjárt leszakad a karom. Kiszaladt belőlük az erő, és újra visszazuhantam. Hogy van ez? Érzem, ahogy egyre dühösebb, és dühösebb leszek; ha nem tudok nemsokára kiszabadulni innen, akkor sikító-rohamot fogok kapni, mint egy kisgyerek, aki nem kap fagyit a nagymamájától, és nem nevelték meg rendesen.

Csípőre tett kézzel, nagy levegőt véve rugaszkodtam neki újra annak a nyomorult falnak. Próbáltam minél lassabban menni, hogy a megfelelő helyre kapaszkodjak, de úgy tűnik még ez sem volt elég. Mire észbe kaptam megint a földön elterülve kötöttem ki. „Milyen világ ez?” – ezen gondolatom után sikoltottam egyet, amitől köhögőroham tört rám.
- Áh, komolyan! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? – beletúrtam a valószínűleg enyhén kócos hajamba. Kifújtam a levegőt, és mivel nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja, újra megpróbáltam – volna!
De akkor nem messze a gödörtől furcsa hangot hallottam meg. „Lépések?” – feszülten hallgattam, ahogy egyre közelebbről érkezik a zaj. „Ide jön?” – Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet ez. Veszélyes, vagy esetleg segíteni fog? Mi lesz most? „Félek…” – nyeltem egy nagyot, és próbáltam levegőt venni, ami most nagyon nehezemre esett. „Ezt érzik folyamatosan az emberek? Ez olyan kellemetlen.” 
Valaki, vagy valami megállt a lyuk szélén, és én visszafojtott lélegzettel vártam, hogy ki, vagy mi bukkan fel előttem. Vártam, hogy megtudjam félnem, vagy esetleg örülnöm kell-e.
Ezt hamar meg is tudtam. Pár másodperccel később egy barnahajú férfi tűnt fel a gödör szélén. A nagy barna szemei barátságosan csillogtak, amitől egy kicsit összezavarodtam. Azt hittem nem fog senki sem látni… talán nem olyan helyen vagyok, ahol nincs mágia? Neki van varázsereje?
- Jól vagy? – Ez a hang… olyan volt, mintha egy angyal szólt volna hozzám. Pedig tudom, hogy ez lehetetlen, mert ők egy teljesen másik világban élnek, de akkor is. – Hallottam egy sikoltást, és gondoltam valakinek segítségre van szüksége. Úgy tűnik igazam volt. – mosolygott rám. Olyan édes a mosolya, mintha nem is erről a világról való lenne. „Ő tényleg egy angyal?” – Segítek kimászni onnan rendben? Utána beszélgetünk!

- Várj! Honnan tudod, hogy nem vagyok rossz ember? – „Én hülye vagyok? El akarom riasztani az egyetlen személyt, aki segíteni akart nekem?” 
- Azt hiszem bíznom kell benne, hogy nem vagy az, igaz? – megint ez a mosoly. Bízik bennem? Azt hittem ez már kiveszett az emberekből.
- És én honnan tudjam, hogy te nem vagy rossz ember? – „Miért jönnek ki ezek a szavak a számon?” 
- Csak egy kis bizalom kell. – harapott az ajkába, miután a szemünk találkozott. El tudom képzelni mit gondolhat rólam. Egy furcsa lány lent egy gödör mélyén, katasztrofális kinézettel; biztató lehetek. – De, csak hogy meggyőzzelek… ha rossz ember lennék, akkor csak elsétáltam volna anélkül, hogy felajánlottam volna a segítségem.

Valami azt súgta, hogy higgyek neki. Valami mélyen a lelkemben azt mondta: ez a srác rendben van, fogadd el az ajánlatot. Tehát megragadtam a kötelet, és kimásztam a lyukból – persze azért ő is húzott, mert egyedül nem ment volna.
- Hah, végre! – vettem szaporán a levegőt, mert a mászás sokkal megterhelőbb dolog, mint azt hittem. Térdemre támaszkodva próbáltam összeszedni magam. – A Föld nem csillagnak való… - „Hoppá! Lehet, hogy ezt nem kellett volna?” De szerencsére a fiú azzal volt elfoglalva, hogy felcsavarja a kötelet. Átvetette jobb vállán és bíztatóan mosolygott rám. „Miért mosolyog rám, ilyen szépen?”
- Tudod, ha nincs szükséged másra, akkor én megyek is… Bár nem szívesen hagynék egy hölgyet egyedül az éjszaka közepén az erdőben kószálni. – vakarta meg tarkóját. „Talán nem koreai? Furcsán töri a nyelvet…” – Öhm… ráadásul ilyen szörnyű állapotban. – kicsit mintha elpirult volna.
- Ilyen rosszul festek? Ilyen katasztrofális? - nézek végig magamon. De mivel csak a ruhámat látom, és az elég piszkos, el tudom képzelni milyen lehet a többi részem.
- Őszintén... eléggé, de a jó értelemben. Mármint még ez sem tudja elfedni, hogy milyen gyönyörű vagy. – Most én pirultam el. Ez egy bók volt? Mindig arról álmodtam, hogy találkozom egy férfivel, aki hasnló bókokkal halmoz el, ahogy azt mindig láttam a földi szerelmeken keresztül, de sosem hittem hogy valójában meg fog történni.
- Ne haragudj, hogy ezt megkérdezem, de… te ember vagy? Mármint…
- Ani. Sajnos nem. Bár most kivételesen, ez egy jó hír, mert így tudtam segíteni neked. – hajtotta le szégyenlősen a fejét. Erre a srácra nincs más
szó, csak az aranyos. Hogy lehet valaki ennyire aranyos?
- Akkor mi vagy?
- Egy unikornis, aki tud gyógyítani. – „Az unikornisok nem…” – Igen, most arra gondolsz, akkor miért nem ló, egy nagy, hegyes szarvval a feje búbján? – mutatott a homlokára. – Csak akkor változom át, ha akarok. Jelenleg… nincs szükségem rá, hogy megtegyem.
- Az Unikornisok… segítenek a jó embereknek ugye? – „Talán meg kéne kérnem…” 
- Igen, ezért jöttem ide. Mondjuk te nem vagy ember. – nézett végig rajtam fürkésző tekintettel. – Akkor vajon mi lehetsz?
- Azt… - nyelek egy nagyot. – Nem mondhatom el. Veszélyes lenne nekem, ha megtudnád, és kiderülne, hogy nem vagy olyan, akire rábízhatom ezt a titkot. – Annyira szégyelltem magam, hiszem segített nekem, és most is itt áll, nem hagy magamra, de mégsem tudom megtenni. Nem tudok egyelőre megbízni benne.
- Értem. Akkor úgy tűnik be kell bizonyítanom valamivel… hazakísérhetlek esetleg? – lépett közelebb, s felém nyújtotta kezét.
- Igazából… ahol én lakom, oda nem tudnál elkísérni. Mert még én sem tudok hazamenni. – „Hah, ezt miért mondtam?” 
- Akkor, esetleg valami másban. Tudom, hogy rámenősnek tűnik, de be szeretném bizonyítani, hogy megbízhatsz bennem.
- Meg kell keresnem a boldogságom! Abban tudsz segíteni? – olyan ártatlanul tettem fel ezt a kérdést, hogy egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy gyerek lennék, aki nem ismeri a világot. Ha úgy vesszük tényleg nem, hisz körülbelül egy napja tartózkodhatok itt, de azért már 700 éves volnék, vagy mi a csuda. Azért tudok egy két dolgot.
- A boldogságod? – döbbent le egy pillanatra. – Szerelemre gondolsz?
- Az lehet boldogság? – pislogtam két nagyot. – Mert mindig álmodoztam róla, hogy egyszer lesz egy szerelmem, de… attól tényleg lehetek annyira boldog, hogy hazajutasson? – nevetni kezdett. „Miért nevet?” Elég gonoszan nézhettem rá, mert miután rám nézett be is fejezte.

- Szerinted az emberek miért keresik egész életükben a lelki társukat? A Szerelem az egyetlen dolog, ami életed végéig, még a nehéz időkben is boldoggá tud tenni. Persze, ha a lelki társaddal estél szerelembe, nem pedig valaki jött-ment hamisítvánnyal. Elkísérhetlek egy darabig. – mosolygott kedvesen.
- Ha ez felragyog, akkor jó úton járunk… - a nyakamhoz emeltem a kezem, hogy megérintsem a nyakláncom, de az nem volt ott. – Mwo? Nem lehet! – kétségbeesetten tapogattam a nyakam, de sehol sem volt. Belenéztem abba az utált lyukba, de még ott sem találtam. – Hová tűnt? – a kétségbeesésem miatt szép lassan sírni kezdtem, mint egy gyerek.
- Most… mi történt? – megmentőm tanácstalanul meredt rám. Megfogta a vállam, és maga felé fordított.
- Nincs meg. Ha nincs meg, sosem találom meg a boldogságom! – krokodilkönnyeim jelezték, hogy mennyire instabilis a lelki állapotom.
- Van sejtésed róla, hogy körülbelül merre hagyhattad el? – kezdte el a földön kutatni az ékszert, de reménytelenül próbálkozik.
- A világon bárhol lehet! – guggoltam le, mert úgy éreztem vége a világomnak. „Soha nem jutok haza!”
- Ezt hogy érted? – hajolt le hozzám ő is. Láttam a szemében a kétségbeesést. „Miért van ő is kétségbeesve? Nem is az ő élete…” 
- Biztos akkor hagytam el, amikor lezuhantam az égből. Bárhová repülhetett… - annyira csalódott voltam, hogy nem is figyeltem arra, amit mondok.
- Lezuhantál az égből? Várj… ez a titkod része? – én csak bólintottam. – Rendben, akkor, itt az idő, hogy igénybe vedd Mr. Yixing szolgáltatásait.
- Milyen szolgáltatások, és ki az a Yixing? – értetlenségem kiülhetett arcomra, mert nevetett egy aprót.
- Hát… Yixing én vagyok, a szolgáltatásaim pedig… hm… segítek megtalálni neked a nyakláncod, és a boldogságod is. HA! Beavatsz a titkodba. – „Tényleg nem koreai…” 
- Később elmondom jó? Előbb… össze kell szednem a gondolataimat. – szorítottam össze ajkaim.
- Rendben! Akkor várok vele. – felállt, és a kezét nyújtotta nekem, amit most el is fogadtam. – Akkor menjünk. Ismerek valakit, aki nagyon jó keresésben. – rám nézett azokkal a nagy csillogó barna szemeivel, és elindult előre. - Kétnapi járásra lakik innen. Nem baj, ha sétálunk egy kicsit? – csak megráztam a fejem így elindultunk egy számomra ismeretlen helyre egy ismeretlen vidéken. „Mibe keveredtem?”

Szereplők

Estel, a depessziós Kivánság Csillag. Valaki egyszer azt kívanta, hogy essen le az égből, és lássa meg milyenek is valójában az emberek, de ő ezt természetesen nem akarta. De megtörtént!

Jung Taekwoon, de mindenki csak Leo-nak hívja. Csendes srác, az a tipikus "hagyj egyedül típus". Gyerekkorában elvesztette édesapját, édesanyja pedig az alkoholba menekült, s mivel Leonak nem volt kihez fprdulnia, mert személyisége miatt barátai sem voltak, méginkább magába fordult. Az iskolában az összes lány félt tőlem mert "ijesztőnek" gondolták, hogy mindig csenben van, ezért a szerelemre esélye sem volt, bár nem is nagyon akarta. Mindig azt mondja, van neki elég baja azon kívül is, hogy olyan dolgokkal kelljen foglalkozni, mint a szerelem.

Lay, a srác, aki mindig mindenkivel előzékeny, önzetlen, és mindig kedves. Azonban a kiegyensúlyozott külső mögött, ő egy nagyon magányos fiú, aki szeretné megtalálni a motivációját az életében. De arra nemszámított, hogy egy ilyen kaland során fog rátalálni.



A többi szereplőt a késöbbiekben ismertetem, amikor aktuálisak lesznek. :)