3. Fejezet

– „Ezt meg hogy érti?” Bekopogott az ajtón, ami magától kinyílt ezután. Nagyon félelmetes volt ezt a saját szememmel látni.

Akkor még nem tudtam, hogy a saját végzetembe sétáltam bele…

Nem tudom az okát, de valamiért félelem kerített hatalmába, ahogy haladtunk a félhomályba burkolózott labirintushoz hasonlítható folyosókon. A falon ugyan voltak képek, és nagy ablakok is, amik bevilágíthatták volna(!) az utunkat az ismeretlenbe – számomra az -, de valamiért el voltak húzva a függönyök, s épp, hogy csak egy kis résen engedett be a bordó bársonyos anyag fényt. ”Hogy lehet ilyen sötét helyen élni?”

Akaratlanul is közelebb húzódtam Yixing-hez, aki ezt megérezve megragadta a kezem, majd biztatásként rám mosolygott. Mellette, hogy tudnék félni? Hisz itt van és megvéd engem.

Csakhogy az a helyzet, hogy bár ezt tudtam, semmit sem használt. Ugyan úgy nyugtalan, és feszült voltam. A gyomrom görcsbe rándult miután segítőm ezt mondta:

- Mindjárt ott vagyunk. – suttogta. Más körülmények között biztosan elpirulnék attól, hogy ilyen közel hajolt hozzám, és ráadásul még a fülembe is suttogott, de ebben az esetben csak egyszerűen rosszabbul éreztem magam. Hisz miért kell suttognia? Miért nem mondhatja rendes hangerővel? Ez csak még jobban megijesztett pedig elhihetitek nekem, hogy nem vagyok egy félős csillag.

Vagyis hát ezt hiszem magamról. Még sosem kerültem olyan helyzetbe, hogy meg tudjam mondani milyen is vagyok valójában egy vészhelyzetben. Ki tudja? Talán sikoltva rohanok el, ha a bokor megrezzen; pedig lehet, hogy csak egy nyuszi bujkál odabent. Mint mondtam nem tudom, mert ez otthon egy olyan dolog volt, amit nem kellett megtudnom – az, hogy nem ismerem saját magam, jelen esetben nagyon is a hátrányomra válik.

Alig húsz különböző folyosón – már elvesztettem a fonalat, de utoljára ennyi volt – és kereszteződésen mentünk át, mire Yixing végre megállt. Tekintetemet egy nagy kétszárnyas ajtóra emeltem, ami a padlótól majdnem egészen a plafonig ért. Mondanom sem kell, hogy ez egy hatalmas bejárat volt egy másik helyiségbe, mert a plafon is legalább három méter magasságban leledzett. Hogy lehet ilyen nagy villában élni, amikor másnak még otthona sincs?

- Lehet Leo elsőre nem lesz kedves, sőt! Lehet, hogy harmadszorra, vagy negyedszerre sem, de hidd el, hogy helyén van a szíve. Addig fogunk várni még meg nem teszi nekünk azt, amit kérünk tőle. Lehet, hogy napokig is eltart majd. – A személyi-testőr unikornisom tekintete elszántságtól ragyogott, ami mosolyra késztetett. Olyan sok rossz dolgot láttam már az életem során, ami a Földön zajlik, jó látni, hogy nincs minden veszve. Biccentett a fejével egyet mielőtt lenyomta a kilincset.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, még kinyílt, de ha másért nem is a látványért megérte várni. Ez volt a legszebb terem, amit valaha láttam – nem mintha sokban lett volna részem.

A színes márványpadló csillogása, a kevés fény, a könyvek illata olyan tökéletes összhangot alkotott a hely jelentőségével, amitől nyitva maradt a szám. Szó szerint eltátottam a döbbenettől. Aztán jött a következő sokk. Ahogy haladtunk előre egy kisebb ajtóhoz értünk, ami egy olyan helységbe nyílott, ami teljesen különbözött a könyvtár többi fényűző részétől. Ez egy egyszerű parkettával kirakott, úgymond elkülönített dolgozószoba rész volt. „Biztos itt vannak a tulajdonos kedvenc könyvei” Ez a hely melegséggel töltötte el a szívem, mintha otthon lettem volna. Bármilyen furcsa itt még nem ért véget a sétánk, ugyan is Yixing tovább ment, és egy harmadik ajtót is kinyitott. „Honnan ismeri ilyen jól ezt a helyet? Itt lakik, vagy mi?”

- Yixing, te honnan tudod, hogy hová kell mennünk? – suttogtam; nem mertem hangosabban megszólalni. Ő csak halkan kuncogott egyet, majd ezt válaszolta:

- Régóta járok ide. Ez a legjobb barátom otthona. Sok időt töltök itt. – lépett be egy újabb terembe, ami döbbenetemre szinte teljesen üres volt. Egyetlen dolog volt ott, csak egyetlen tárgy. Egy hatalmas földgömb, amire a tetőablakból beszűrődő fény tökéletesen felhívta a figyelmem. Hirtelen fázni kezdtem, mert annyira nem volt barátságtalan ez a helyiség az előzőhöz képest. – Megérkeztünk! – mosolygott rám a fiú, s végre rendes hangerőn kezdett el beszélni. – Már csak egy dolog… - odasétált egy nagy kolomphoz, és rázni kezdte a vastag kötelet. „A normális emberek a csengőt a bejárati ajtóhoz szokták tenni… hogy van ez?”

- Ki az? – hallottam meg egy álmos rekedtes hangot magam mögül, amitől egy „kissé” megijedtem, és azonnal Yixing mögé bújtam.

- Ki más lenne? – hallottam barátom hangján, hogy mosolyog. Alig egy másodperc múlva már magamra is hagyott, hogy üdvözölje az – számomra – idegent. Egyértelmű volt, hogy ők ismerik egymást.

- Lay! Rég találkoztunk. – az ember – vagy csillag – azt hinné, hogyha már beceneveken szólítják egymást az emberek, akkor közel állnak egymáshoz, és a minimum az lenne, hogy mosolyogva üdvözlik a másikat, de ennek a srácnak az arcán egy cseppnyi érzelem sem volt felfedezhető. Meg sem rezzent. Azt hiszitek viccelek? Ugyan olyan pókerarccal meredt barátjára, mintha egy – abnormális képpel élve – szendvics lenne, amit épp fel akar falni, de mivel előtte már megevett egy háromfogásos vacsorát, már nem is érdekli annyira a szeretett szendvics. Ez tényleg egy béna hasonlat. Akkor csak azt kéne mondanom, hogy érdektelen volt?

S amikor azt mondom érdektelen számára Yixing, akkor tévedtem. A következő pillanatban ugyan is rám emelte a tekintetét, és azokban a hatalmas fekete szemekben még inkább nem volt semmi. Ha Yixing-re nézett legalább volt benne valami – nem tudom mi, de valami -, de ahogy rám nézett… mintha ott se lennék, de azért mégis ott voltam szóval felfigyelt rám.

- Ő ki? – hangja érdektelen volt, és semleges. Mondjam azt, hogy fájt? Igazság szerint nem, hisz nem ismertük egymást, és ahogy viselkedik, őszintén… nem is akartam megismerni.

- Áh, Leo-yah, had mutassam be neked Estelt. Estel… - felém fordult. – El kell mondanom neki, hogy tudjon segíteni, szóval… - csak bólintottam, hogy folytassa. Úgy sem fogok vele többet találkozni remélhetőleg. – Oké, akkor – fordult a Leo nevezetű barna hajú sráchoz. – Estel egy csillag, aki lezuhant az égből. – az idegen felhúzta a szemöldökét. – Oké, elég hihetetlennek tűnik tudom, de egy nagy kráterben találtam, ami azért lássuk be, alátámasztja a csillagos sztorit. Szóval… Estel haza akar menni. – kulcsolta össze ujjait egy pillanatra, miközben barátja zsebre tette a kezét, és úgy hallgatta őt. „Milyen illetlen.” – A lényeg, amiért itt vagyunk… van egy szív alakú nyaklánca, ami végül is… segít neki megtalálni valamit, amit ő boldogságnak hív. Ha ez megvan az egyenes út haza. Azért vagyunk itt, hogy használd a képességed, és segíts nekünk megkeresni a nyakláncot.

- Miért tennék ilyet? – nézett végig rajtam –meg a biztató külsőmön -, majd figyelmét ismét barátjára fordította. „Chö… milyen gonosz!”

- Öhm, erre már kitaláltam a megfelelő indokot. Figyelj! – húzta félre, így nem hallottam az égvilágon semmit abból, amit sustorogtak egymás között. Egy-egy hangosabb szót, mint például a „tényleg?”, „hogy… ez” elkaptam, de ebből nem tudtam semmire sem következtetni. Tíz perces heves gesztikulálás, fejrázás, bólogatás után végre felém fordultak. Láttam, hogy Leo bizalmatlanul mér végig engem, de aztán közelebb lépett hozzám.

- Khm… - köszörülte meg a torkát. – Segítek, de csak azért mert Lay nagyon erősen próbálkozott a meggyőzésemmel, és tudom, hogy addig úgy se hagy békén még nem megyek bele. – „Hazugság!” Végigmértem őt, ahogy ő engem nemrég, és őszintén, most hogy közelebb áll hozzám, nem pedig messze a félhomályban, nem is tűnik olyan ijesztőnek. Sőt! Igazság szerint nagyon is vonzónak találtam. De a nyakláncomra kell koncentrálnom nem pedig holmi férfiakra, akik ilyen furcsán néznek rám.

- Mond el neki mit kell csinálnia! – lökte meg kicsit Leo-t Yixing. Erre a fekete megvakarta az orrát jelezve, hogy nagyon nem tetszik neki a parancsolgatás, de azért megtette azt, amit kérnek tőle.

- Szúrd meg ezzel az ujjad. – nyomott a kezembe egy szúrós tűszerű valamit. – Ha megszúrtad, akkor tartsd a földgömb föle, rácsöppen, és megmutatja a helyet, ahová menned kell.

- Honnan tudja az a valami hová kell mennem? – tényleg nem értettem.

- Ez egy varázstárgy. Miért ne tudná? – Leo pedig egyértelműen azt nem értette, hogy én mit nem tudok megérteni ezen. Miért olyan hihetetlen, hogy a csillag valamit nem ért? Három napja, ha a Földön vagyok. Miért kéne tudnom?

- Áh, - lépett mellém Yixing. – A varázstárgyak általában tudják, mi lakozik a szíved mélyén. Csak azt mutatják, amire szükséged van. Ez olyan mint a gondolatolvasás. Mondjuk nem annyira bonyolult. Az emberek fejében olvasni nehezebb, mint amilyennek tűnik, mert amikor…

- Csak csináld, és aztán menjetek. – sétált a földgömb mellé zsebre tett kézzel Leo. Látszott rajta, hogy nincs oda azért, hogy itt tartózkodjak. Minél hamarabb meg akart szabadulni tőlem. Ez egy kicsit fájt, mert nem is ismer… vagy mindenkivel ilyen? Ahogy észrevettem – mialatt gondolkodtam, megszúrtam az ujjam, és a gömb fölé tartottam – Yixinggel sem valami kedves. Lehet, hogy nem tudja, hogy kell?

Amint a vérem kibuggyant a szúrt pontból, és rácsöppent a térképre az ragyogni kezdett, és gyors iramban forogni, miközben a földrészek kiemelkedtek a papírról, és a levegőben átlátszó formában szétszóródtak a teremben. Amikor ez a folyamat befejeződött előttem már csak egyetlen pont volt. Vagyis inkább egy kép. Egy patakról, néhány fáról, és a nyakláncomról, ami ott ragyogott a kristálytiszta vízben.

Kicsit megnyugodtam mert elég elhagyatott helynek tűnik. Talán nem találja meg senki.

- Oh ne! – esett kétségbe Yixing, és Leo arcára is kiült egy pillanatra a döbbenet.

- Ti ismeritek ezt a helyet? – fordultam feléjük.

- Ismerni ismerjük, de… bármilyen nyugodtnak is tűnik, nem az. Nagyon veszélyes hely, emberek és varázslények százai tűnnek el ott évente, ráadásul… Ráadásul én nem tudlak oda elkísérni.

- Tessék? – Amit Yixing mondott ledöbbentett. Miért? Mi lesz így velem? Hogy jutok oda?

- Az átkom… ha beteszem oda a lábam, azonnal négylábú patássá változom, és soha többé nem lehetek újra az emberi alakomban. Leo pedig… mondanám, hogy ő segíthetne, de egy nem akar; kettő ő sem mehet oda.

- Akkor most mi lesz? Ah! – guggoltam le miközben a könnyeimmel küzdöttem. – Tényleg muszáj megszereznem a nyakláncom…

- Oké, kitalálok valamit, amíg átöltözöl. – nyújtotta a kezét az ajtó felé, ahol egy cseléd várt engem. Kapok másik ruhát? – Kang Ahn Ahjumma megmutatja neked a szobádat, és a ruhát, amit Leo kölcsön ad neked. – Ennek a fickónak vannak női ruhái? Lehet, hogy ez nekem furcsa, de miért vannak neki ilyen dolgai? – A ruha pedig… sok utazónak, aki itt megszáll gyorsan kell távoznia, ezért mindig rengeteg dolgot hagynak itt, utána pedig nem jönnek vissza érte. Használd egészséggel bármelyiket. – Yixing olyan kedves. Ha pedig jól értem, amit most mondott, akkor ez itt egy szálló? Bár, amilyen nagy nem csodálom, hogy befogad néhanapján egy-két eltévedt utazót.

-Kang Ahn… - fordultam az idős hölgyhöz. Nem tudom, hogy hogy kéne szólítanom, de azért megpróbálkoztam még egy Ahjumával is, amire végül reagált. – Ahjuma, Leo-ssi… Ő mindenkivel ilyen, vagy csak engem utál ennyire?

- Ah, Taekwoon-ah természete egy kicsit bonyolult, de hidd el nekem, hogy nem utál téged, csak nehezen nyílik meg az embereknek. Nehéz gyerekkora volt, sok mindenen átment, ami még most is kísérti, ezért nagyon zárkózott, de az a tény, hogy adott neked szobát, már egy előrelépésnek számít.

- Azt hittem, hogy azt Yixingtől kapom… - hajtottam le a fejem zavartan.

- Ugyan drágám! Lay-ah csak egy jó barátja Taekwoon-ahnak. Ha az Úrfi nem akarná, hogy itt maradj, már rég kirakott volna. – beléptünk egy szobába, ami maga volt a mese. Számomra szinte tökéletes volt. Nagy ablak, amiből este tökéletesen lehet látni az otthonom, nagy baldachinos ágy, akár egy hercegnőnek… rengeteg olyan dolog, amiről álmodoztam, hogy egyszer lesz, ha a földre megyek. – Tetszik? – Az arcomat látva Ahjumma mosolyogni kezdett. – Nagyon jó az ízlésed. – „Ezt nem értem.”  - A szobák a tulajdonosuk elképzelései alapján változnak. Ha más milyet szeretnél, csak becsukod az ajtót, aztán újra kinyitod, és olyan lesz.

- Tényleg? – ettől ledöbbentem.

- Ez egy nagyon különleges villa, drágám. – olyan kedves a hangja, ettől felmelegszik a szívem. – Ott a ruhád. Remélem tetszik. Ha felöltöztél csak gyere ki, itt kint megvárlak, és visszavezetlek a fiúkhoz. – becsukta az ajtót, és magamra hagyott.  

Miután megfürödtem, és rendbe szedtem magam végre a régi énem nézett vissza rám. Nem a sajnálatra méltó, hanem az, aki megérdemli, hogy csillagnak nevezze magát – persze a ragyogós-részt kivéve. Felvettem a ruhát, és mosollyal az arcomon léptem ki a folyosóra, ahol az Ahjumma tényleg rám várt. Végignézett a szerelésemen, és egy bólintással jelezte, hogy csinos vagyok.

Magabiztosságom csak addig tartott, amíg vissza nem értünk a könyvtárba – ha elvárják, hogy egyedül találjak vissza később a szobámba, akkor az nem fog menni, mert az utat egyáltalán nem tudtam megjegyezni.

Mindkét srác döbbent szemekkel meredt rám. Miután feldolgozták, hogy „igen ez ő”, Yixing megdicsérte a külsőm, Leo pedig zavartan elfordult. „Mi baja van? Tényleg utálhat engem.”

- Kitaláltunk egy megoldást, de… a megvalósítása eltarthat néhány napig. – túrt bele hajába Lay, amitől nagyot dobbant a szívem. „Ez mi?”

- Hogy érted?

- Ide kell hívnunk néhány barátot, akik elkísérnek minket az úton, és folytatják veled ott, ahová mi már nem tudunk menni. – kulcsolta össze ujjait térdére támaszkodva a kanapén ülve a megmentőm.

- „Mi”? Hogy érted, hogy „mi”? – nézek rá kettőjükre. Ahjumma mosolyát pedig egyszerűen nem tudtam hová tenni.

- Leo-yah is velünk tart. – Az említettre kaptam a fejem, aki figyelemre sem méltatott engem; bújta a könyvét tovább, mintha itt sem lennék. „Mi baja van ennek?”