- Rendben! Akkor várok vele. – felállt, és a kezét nyújtotta nekem, amit most el is fogadtam. – Akkor menjünk. Ismerek valakit, aki nagyon jó keresésben. – rám nézett azokkal a nagy csillogó barna szemeivel, és elindult előre. - Kétnapi járásra lakik innen. Nem baj, ha sétálunk egy kicsit? – csak megráztam a fejem így elindultunk egy számomra ismeretlen helyre egy ismeretlen vidéken. „Mibe keveredtem?”
Yixing nem hazudott, amikor azt mondta, hogy két teljes napig kell sétálnunk. Már a lábamat is lejártam, de még mindig csak megyünk-megyünk és megyünk. Hogy van ez? Alapjában véve én nem vagyok egy kényes lány. Tényleg megteszek mindent, amit kell, de most… most, hogy egyre jobban érzem, hogy milyen sok helyen sérültem meg… tényleg nagyon nehéz nyugodtnak maradnom. „Szólnom kéne?”
- Azt hiszem még nem is hallottam a neved. – mosolygott rám, ezzel kiszakítva a gondolataimból, és valószínűleg megtörve a kínos csendet. Ami szerinte lehetett az, mert én teljesen elvoltam a saját kis gondolataimmal.
- Estel vagyok. – kicsit félve mondtam ki, mert a nevem nagyon árulkodó egy olyan embernek, aki művelt a régi korok nyelvéből. De mostanában már ki van olyan?
- Estel, mint latinul a csillag? – Azt hiszem találkoztam a kivétellel.
- Igen. A szüleim nagyon találékonyak voltak, amikor ezt a nevet adták nekem. Tényleg röhejes… - fújtam ki egy nagyobb adag benntartott levegőt.
- Miért? Szerintem ez egy nagyon szép, és különleges név. Te nem így gondolod? – nézett le rám kíváncsian - úgy egy fejjel lehetett magasabb nálam. A kezében egy levélből hajtogatott madarat tartott. „Mikor került az oda? Ennyire figyelmetlen lennék?”
- Csak azért mondod ezt, mert nem ismered a sztori ironikus részét. – fújtam ki egy kósza tincset az arcomból. – Yixing? Pihenhetnénk? – nevetni kezdett. De vajon miért? Ilyen bátortalan lettem volna?
- Ez olyan aranyos volt. Persze, hogy pihenhetünk. Azon csodálkozom, hogy eddig nem kérdezted meg. – széles mosoly kúszott ajkaira, ami felfedte az arcán lévő édes gödröcskéket. „Milyen… helyes.” – Itt jó lesz? – mutatott két
- Áh… - hajtottam le a fejem zavartan. El kell mondanom ugye? Segített nekem, most is itt van, pedig én semmi magyarázattal nem szolgáltam neki. Ő egy jó ember. Nem akarom, hogy egyedül hagyjon, szóval… - Öhm, igazából… Oké kezdjem az elejéről? Vagy kérdezel?
- Azt sem tudom, mire kéne rákérdeznem. – nevetett kicsit zavartan. „Igaz!”
- Akkor… Ott lakom. – mutattam fel a most épp kéken ragyogó égboltra. – De csak este látható. – Homályosan fogalmazom? Lehet, de most mondjam azt, hogy: Héj ember! Én egy csillag vagyok! Mégis hogy hangzana ez?
- Várj… - dönti hátra a fejét, miközben gondolkodik. – Lehetséges, hogy te… ne már! Ez abszurd. Mármint ezért mondtad, hogy „találékony szülők”?
- Azt is mondtam, hogy az ironikus részét nem is tudod. – nevettem fel. – Azt hittem, hogy ez nehezebb lesz. Mármint…
- Én egy gyógyító unikornis vagyok! Ha én az vagyok, akkor te lehetsz csillag, vagy akár még a Hold is. Bármi lehetséges. – mosolyodott el halványan. – De hogy kerültél ide?
- Ez a bosszantó része. – préseltem össze az ajkaim. Kezdek megint bosszús lenni az miatt a kölyök miatt. – Minden egy hülye kívánsággal kezdődött. Gondtalan csillagként végeztem a munkám. Boldog voltam, hogy segíthetek az embereknek, amikor jött az a kis nyavalyás, és mindent elrontott. Mármint… hogy lehet ilyet kívánni egy csillagtól? – emeltem kicsit feljebb a hangom. Számomra teljesen világos volt, hogy miért, de Yixing csak értetlenül nézett rám. – Azt kívánta, hogy lássam meg az emberek igazi valóját. Röviden. Ahogy teltek az évek egyre jobban elvesztettem a hitem az emberekben, és kialudt a fényem. Meg kell találnom a nyakláncom, hogy megtalálhassam a boldogságom, hogy vissza tudjak menni. Ha találkozok azzal a kölyökkel… megmutatom neki. – villannak meg szemeim.
- Milyen régen történt ez a dolog?
- Úgy száz éve… miért?- döntöm oldalra a fejem.
- A legtöbb ember… nem él annyi időt. Sőt! Százból talán, ha egy egyáltalán eljut odáig, hogy majdnem betölti ezt a kort.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy…
- Elég valószínű, hogy az az ember már nem is él. – Egy világ omlott össze bennem. Meghalt úgy, hogy nem is tudott róla milyen szörnyű dolgot tett? Ez nem fair. – Hacsak… nem olyan mint én, és a barátom. – a mosolya miatt egy aprócska kis remény gyulladt a szívemben, hogy találkozhatok azzal a meggondolatlan fiúval, aki most már elég valószínű, hogy egy férfi, vagy öreg bácsi. Ki tudja?
- Talán lesz lehetőségem. Mondjuk nem akarok ártani neki, vagy valami hasonlót, csak… egyszerűen azt szeretném, hogy tisztában legyen vele, hogy mit tett. A tetteknek következményeik vannak. Muszáj tudnia erről.
- Úgy gondolom, hogyha leélt száz évet, akkor elég valószínű, hogy ezt nélküled is megtapasztalta. – hajtotta le a fejét. Nekem úgy tűnik eszébe jutott valami a múltjából, de nem merek rákérdezni. Ha akarja, elmondja. Egy napos ismeretség után nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy legyen jogom ilyeneket kérdezni.
Lágy szellő kapott bele kócos hajzuhatagomba, mialatt egy furcsa gondolat ötlött a fejembe. „Ha gyógyító, akkor talán…”
- Meg kell találnod ezt a bizonyos nyakláncot ugye? – szakította félbe gondolatmenetemet. Talán megint túl sokáig hallgattam? Mindig belefeledkezek a gondolataimba.
- Igen. Ha megtalálom, akkor az elvezet a boldogságomhoz, és… minden a helyére kerül. – „Legalábbis remélem”
- Hogy is néz ki pontosan? – állt fel a neki „kijelölt” kisebb kőről, és átült az „enyémre”, amin elfértünk ketten is.
- Egy szív alakú piros medál… Amikor a közelében járok a keresett dolognak, felragyog, és rávilágít arra a dologra, amire szükségem van. Ha pedig nincs a közelben, akkor mutatja az utat. Iránytű, és zseblámpa egyben. – mosolyodtam el a megállapításomon. Körülbelül két éve hallottam erről a „zseblámpa dologról” de azóta sosem tudtam használni pedig annyira szerettem volna.
- Ez érdekesen hangzik. Azt hiszem sokan meg akarják szerezni, ha tudomást
- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá meggondolatlanul.
- Nem fontos. – Azt hittem itt hagy, de helyette csak egy szomorú mosolyt villantott rám, és visszaült a „saját kövére”. „Mi történhetett vele, amiért ezt gondolja?” – Idulatunk?
- Yixing-ssi… - hajtottam le a fejem. Úgy érzem képtelen lennék talpra állni. – Nagyon fáj a lábam… nem hiszem, hogy tovább tudok menni. – annyira szégyelltem magam; pedig nem is volt az én hibám.
- Hol? Meg tudom gyógyítani… elméletileg. – Olyan a mosolya, mint egy angyalnak. Nem értem miért hajtogatom ezt folyton, de… talán azért mert tényleg nagyon tetszik. A mosoly! Nem a srác!
- Hogy érted, hogy elméletileg? – felhúztam a szoknyám alját, és teljes mértékben ledöbbentem, ahogy Yixing is. A térdemtől a vádlimig egy nagy karcolás volt, amiből ugyan már nem folyt a vér, de látszott rajta, hogy csak nemrég állt el. Ezt hogy nem vettem észre?
- Még sosem próbáltam egy csillagon. – nézett fel rám csillogó szemekkel. Esküszöm, hogy ez a tekintet szebb volt, mint az egész otthonom együttvéve. Hogy lehetséges ez? – De most tényleg szükséged van erre. – figyelmét száz százalékosan a sebemre fordítottam. A kezét a sebtől pár centire tartotta, és behunyta a szemeit. Nem sokkal később bizsergető érzés futott végig az egész testemen, és kék fény jelent meg új barátom tenyere és a seb között. Alig telt bele két perc és újra megszólalt. – Kész is. Azt hittem nem fog menni.
- Miért?
- Te nem ebből a világból vagy. Úgy értem egy másik dimenzióból jöttél, ha úgy vesszük. Mindegy is. Ha máshol is fáj valamid, akkor szólj nyugodtan. Szívekre is specializálódtam, de… csak különleges körülmények között.
- Ezt hogy érted? – mit akar ez jelenteni? Ráadásul az a furcsa csillogás a szemében… „Mi ez?”
- Majd talán egyszer megtudod. – indult el újra az úton. Táskájából pár lépés után előhúzott valamiféle süteményt, amit felém nyújtott. – Nemsokára ott vagyunk, és Leo biztos ad majd nekünk enni, de azért edd meg ezt. Már biztos éhes vagy. – „Honnan tudta?”
- Leo? Ő a barátod, aki jó keresésben? – futottam mellé, így egymás mellett haladva folytattuk utunkat.
- Az érzelmeket el lehet lopni?
- Ha értesz hozzá… bármit el lehet lopni. – Yixing mindenben olyan tájékozott, vajon miért? – Persze egy dolgot elég nehéz.
- Mit? – miért furdal ennyire a kíváncsiság? A Csillagok nem szoktak ennyit kérdezősködni.
- Ha valakinek oda adod a szíved… úgy igazából, akkor azt utána nagyon nehéz ellopni. – hajtja le a fejét. „Ezzel kapcsolatban vannak emlékei?” – De persze meg lehet próbálni… viszont nem valószínű, hogy sikerrel jársz.
- Te elbuktál? – „Miért kérdeztem ezt?”
- Megérkeztünk! – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet. Azonban amikor megláttam a nagy kastélyt, ahová tartunk, már engem sem túlzottan érdekelt. Lesz máskor is rá lehetőségem, hogy megkérdezzem tőle ezt. – Mielőtt bemennénk, figyelmeztetlek. – álltunk meg az ajtó előtt. – Leo természete egy kicsit… más. – „Ezt meg hogy érti?” Bekopogott az ajtón, ami magától kinyílt ezután. Nagyon félelmetes volt ezt a saját szememmel látni.
Akkor még nem tudtam, hogy a végzetembe sétáltam bele…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése