Az otthon, ahonnan kidobtak, és amit most külső szemlélőként nézek A FÖLDRŐL! Soha nem akartam ide jönni, soha nem akartam itt lenni, de… eljutottam addig a pillanatig, amikor már semminek sem volt értelme. Elvesztettem a hitem az emberekben, a küldetésem fontosságában, azóta az ostoba kívánság óta, amit egy kisfiú mondott nekem. Úgy érzem, mintha meghaltam volna. Mintha lebegnék a semmiben anélkül, hogy lenne bármi amit tehetnék, hogy megszüntessem ezt a helyzetet.
Úgy érzem ebben a pillanatban, hogy mindennek vége. Vége az életemnek csillagként, s mivel emberként sem élhetek – mert nem vagyok az – nem lesz semmilyen mód arra hogy valaha is boldog legyek ezen a furcsán zajos, szörnyű helyen. Eddig nem volt fogalmam róla mit is jelet a zajos szó, mert otthon nyugalom volt és csend, de most… tudtam, hogy ez a szó pontosan erre a dologra illik, amit hallok. Hogy tudnak az emberek ilyen hangosan élni?
Szép lassan sikerült ülőhelyzetbe tornáznom magam. A fejem rettenetesen fájt. „Biztosan az érkezés miatt.” Ez volt minden, ami eszembe jutott, mint lehetséges ok, miután körülnéztem. Egy nagy lyukban voltam… „Ilyen erősen csapódtam volna a földbe? Miért élek még akkor?” A válasz nagyon egyszerű… mert nem tudok meghalni. Halhatatlan vagyok a legrosszabb értelemben. Egy olyan csillag, aki nem ragyog többé… hasztalan. Az egész örökkévalóságban azt kell éreznem, hogy semmi értelme a létezésemnek, hogy senkinek nincs szüksége rám. Ez a legrosszabb dolog, amit csak eltudtam képzelni akkor, amikor tökéletes életet éltem odafent. „Hülye kívánság!”Azt hiszem, ezt a mondatot nagyon sűrűn fogom hajtogatni. „Csak egyszer találkozzak vele! Megmutatom neki, hogy milyen egy dühös csillag!”
Próbáltam kimászni a lyukból, de mivel mindig visszaestem, az arcom kipirosodott, nehezen vettem a levegőt, és úgy éreztem mindjárt leszakad a karom. Kiszaladt belőlük az erő, és újra visszazuhantam. Hogy van ez? Érzem, ahogy egyre dühösebb, és dühösebb leszek; ha nem tudok nemsokára kiszabadulni innen, akkor sikító-rohamot fogok kapni, mint egy kisgyerek, aki nem kap fagyit a nagymamájától, és nem nevelték meg rendesen.
Csípőre tett kézzel, nagy levegőt véve rugaszkodtam neki újra annak a nyomorult falnak. Próbáltam minél lassabban menni, hogy a megfelelő helyre kapaszkodjak, de úgy tűnik még ez sem volt elég. Mire észbe kaptam megint a földön elterülve kötöttem ki. „Milyen világ ez?” – ezen gondolatom után sikoltottam egyet, amitől köhögőroham tört rám.
- Áh, komolyan! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? – beletúrtam a valószínűleg enyhén kócos hajamba. Kifújtam a levegőt, és mivel nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja, újra megpróbáltam – volna!
De akkor nem messze a gödörtől furcsa hangot hallottam meg. „Lépések?” – feszülten hallgattam, ahogy egyre közelebbről érkezik a zaj. „Ide jön?” – Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet ez. Veszélyes, vagy esetleg segíteni fog? Mi lesz most? „Félek…” – nyeltem egy nagyot, és próbáltam levegőt venni, ami most nagyon nehezemre esett. „Ezt érzik folyamatosan az emberek? Ez olyan kellemetlen.”
Valaki, vagy valami megállt a lyuk szélén, és én visszafojtott lélegzettel vártam, hogy ki, vagy mi bukkan fel előttem. Vártam, hogy megtudjam félnem, vagy esetleg örülnöm kell-e.
Ezt hamar meg is tudtam. Pár másodperccel később egy barnahajú férfi tűnt fel a gödör szélén. A nagy barna szemei barátságosan csillogtak, amitől egy kicsit összezavarodtam. Azt hittem nem fog senki sem látni… talán nem olyan helyen vagyok, ahol nincs mágia? Neki van varázsereje?
- Jól vagy? – Ez a hang… olyan volt, mintha egy angyal szólt volna hozzám. Pedig tudom, hogy ez lehetetlen, mert ők egy teljesen másik világban élnek, de akkor is. – Hallottam egy sikoltást, és gondoltam valakinek segítségre van szüksége. Úgy tűnik igazam volt. – mosolygott rám. Olyan édes a mosolya, mintha nem is erről a világról való lenne. „Ő tényleg egy angyal?” – Segítek kimászni onnan rendben? Utána beszélgetünk!
- Azt hiszem bíznom kell benne, hogy nem vagy az, igaz? – megint ez a mosoly. Bízik bennem? Azt hittem ez már kiveszett az emberekből.
- És én honnan tudjam, hogy te nem vagy rossz ember? – „Miért jönnek ki ezek a szavak a számon?”
- Csak egy kis bizalom kell. – harapott az ajkába, miután a szemünk találkozott. El tudom képzelni mit gondolhat rólam. Egy furcsa lány lent egy gödör mélyén, katasztrofális kinézettel; biztató lehetek. – De, csak hogy meggyőzzelek… ha rossz ember lennék, akkor csak elsétáltam volna anélkül, hogy felajánlottam volna a segítségem.
Valami azt súgta, hogy higgyek neki. Valami mélyen a lelkemben azt mondta: ez a srác rendben van, fogadd el az ajánlatot. Tehát megragadtam a kötelet, és kimásztam a lyukból – persze azért ő is húzott, mert egyedül nem ment volna.
- Hah, végre! – vettem szaporán a levegőt, mert a mászás sokkal megterhelőbb dolog, mint azt hittem. Térdemre támaszkodva próbáltam összeszedni magam. – A Föld nem csillagnak való… - „Hoppá! Lehet, hogy ezt nem kellett volna?” De szerencsére a fiú azzal volt elfoglalva, hogy felcsavarja a kötelet. Átvetette jobb vállán és bíztatóan mosolygott rám. „Miért mosolyog rám, ilyen szépen?”
- Tudod, ha nincs szükséged másra, akkor én megyek is… Bár nem szívesen hagynék egy hölgyet egyedül az éjszaka közepén az erdőben kószálni. – vakarta meg tarkóját. „Talán nem koreai? Furcsán töri a nyelvet…” – Öhm… ráadásul ilyen szörnyű állapotban. – kicsit mintha elpirult volna.
- Ilyen rosszul festek? Ilyen katasztrofális? - nézek végig magamon. De mivel csak a ruhámat látom, és az elég piszkos, el tudom képzelni milyen lehet a többi részem.
- Őszintén... eléggé, de a jó értelemben. Mármint még ez sem tudja elfedni, hogy milyen gyönyörű vagy. – Most én pirultam el. Ez egy bók volt? Mindig arról álmodtam, hogy találkozom egy férfivel, aki hasnló bókokkal halmoz el, ahogy azt mindig láttam a földi szerelmeken keresztül, de sosem hittem hogy valójában meg fog történni.
- Ne haragudj, hogy ezt megkérdezem, de… te ember vagy? Mármint…
- Ani. Sajnos nem. Bár most kivételesen, ez egy jó hír, mert így tudtam segíteni neked. – hajtotta le szégyenlősen a fejét. Erre a srácra nincs más
szó, csak az aranyos. Hogy lehet valaki ennyire aranyos?
- Akkor mi vagy?
- Egy unikornis, aki tud gyógyítani. – „Az unikornisok nem…” – Igen, most arra gondolsz, akkor miért nem ló, egy nagy, hegyes szarvval a feje búbján? – mutatott a homlokára. – Csak akkor változom át, ha akarok. Jelenleg… nincs szükségem rá, hogy megtegyem.
- Az Unikornisok… segítenek a jó embereknek ugye? – „Talán meg kéne kérnem…”
- Igen, ezért jöttem ide. Mondjuk te nem vagy ember. – nézett végig rajtam fürkésző tekintettel. – Akkor vajon mi lehetsz?
- Azt… - nyelek egy nagyot. – Nem mondhatom el. Veszélyes lenne nekem, ha megtudnád, és kiderülne, hogy nem vagy olyan, akire rábízhatom ezt a titkot. – Annyira szégyelltem magam, hiszem segített nekem, és most is itt áll, nem hagy magamra, de mégsem tudom megtenni. Nem tudok egyelőre megbízni benne.
- Értem. Akkor úgy tűnik be kell bizonyítanom valamivel… hazakísérhetlek esetleg? – lépett közelebb, s felém nyújtotta kezét.
- Igazából… ahol én lakom, oda nem tudnál elkísérni. Mert még én sem tudok hazamenni. – „Hah, ezt miért mondtam?”
- Akkor, esetleg valami másban. Tudom, hogy rámenősnek tűnik, de be szeretném bizonyítani, hogy megbízhatsz bennem.
- Meg kell keresnem a boldogságom! Abban tudsz segíteni? – olyan ártatlanul tettem fel ezt a kérdést, hogy egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy gyerek lennék, aki nem ismeri a világot. Ha úgy vesszük tényleg nem, hisz körülbelül egy napja tartózkodhatok itt, de azért már 700 éves volnék, vagy mi a csuda. Azért tudok egy két dolgot.
- A boldogságod? – döbbent le egy pillanatra. – Szerelemre gondolsz?
- Az lehet boldogság? – pislogtam két nagyot. – Mert mindig álmodoztam róla, hogy egyszer lesz egy szerelmem, de… attól tényleg lehetek annyira boldog, hogy hazajutasson? – nevetni kezdett. „Miért nevet?” Elég gonoszan nézhettem rá, mert miután rám nézett be is fejezte.
- Ha ez felragyog, akkor jó úton járunk… - a nyakamhoz emeltem a kezem, hogy megérintsem a nyakláncom, de az nem volt ott. – Mwo? Nem lehet! – kétségbeesetten tapogattam a nyakam, de sehol sem volt. Belenéztem abba az utált lyukba, de még ott sem találtam. – Hová tűnt? – a kétségbeesésem miatt szép lassan sírni kezdtem, mint egy gyerek.
- Most… mi történt? – megmentőm tanácstalanul meredt rám. Megfogta a vállam, és maga felé fordított.
- Nincs meg. Ha nincs meg, sosem találom meg a boldogságom! – krokodilkönnyeim jelezték, hogy mennyire instabilis a lelki állapotom.
- Van sejtésed róla, hogy körülbelül merre hagyhattad el? – kezdte el a földön kutatni az ékszert, de reménytelenül próbálkozik.
- A világon bárhol lehet! – guggoltam le, mert úgy éreztem vége a világomnak. „Soha nem jutok haza!”
- Ezt hogy érted? – hajolt le hozzám ő is. Láttam a szemében a kétségbeesést. „Miért van ő is kétségbeesve? Nem is az ő élete…”
- Biztos akkor hagytam el, amikor lezuhantam az égből. Bárhová repülhetett… - annyira csalódott voltam, hogy nem is figyeltem arra, amit mondok.
- Lezuhantál az égből? Várj… ez a titkod része? – én csak bólintottam. – Rendben, akkor, itt az idő, hogy igénybe vedd Mr. Yixing szolgáltatásait.
- Milyen szolgáltatások, és ki az a Yixing? – értetlenségem kiülhetett arcomra, mert nevetett egy aprót.
- Hát… Yixing én vagyok, a szolgáltatásaim pedig… hm… segítek megtalálni neked a nyakláncod, és a boldogságod is. HA! Beavatsz a titkodba. – „Tényleg nem koreai…”
- Később elmondom jó? Előbb… össze kell szednem a gondolataimat. – szorítottam össze ajkaim.
- Rendben! Akkor várok vele. – felállt, és a kezét nyújtotta nekem, amit most el is fogadtam. – Akkor menjünk. Ismerek valakit, aki nagyon jó keresésben. – rám nézett azokkal a nagy csillogó barna szemeivel, és elindult előre. - Kétnapi járásra lakik innen. Nem baj, ha sétálunk egy kicsit? – csak megráztam a fejem így elindultunk egy számomra ismeretlen helyre egy ismeretlen vidéken. „Mibe keveredtem?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése