Prologe

Nem is tudom, hol kezdjem az én kis történetemet. Attól a pillanattól, amikor lezuhantam az égből, vagy esetleg már attól, ahol elkezdett kialudni a fényem? Vagy egyszerűen csak röviden mondjam el a lényeget, ezzel megkímélve sok évnyi történés felsorolását? Talán ezt kéne tennem, hisz nem igazán van kedvem mindent másodpercre pontosan elmesélni. Nagyon sokáig tartana, és valószínűleg unalmas is lenne. Szóval… a rövidebb verziót osztom meg veletek.

Gondtalan csillaglétem minden másodpercét élveztem, amikor még aprócska, épphogy pislákoló fénysugaracska voltam. Aztán, ahogy öregedtem, és a fényem is egyre nagyobb lett… az emberek egyre többet, és többet kívántak tőlem. De ezekkel nem is volt semmi bajom! Az emberek kívánságait csillagként teljesíteni igazi megtiszteltetés. Az éjszakai égbolton ragyogva vártam a kívánságokat, s örömmel teljesítettem be őket. Hogy is ne tettem volna ezt? Ez volt a dolgom…

Azonban egyszer… egy váratlan pillanatban, amikor épp nem voltam a helyemen, valaki mondott nekem valamit. Valami olyat, ami megváltoztatta az egész életemet. Jellegzetes ragyogásom szép lassan kialudt, ahogy a hitem is az emberekben. „Az emberek nem érdemlik meg a kívánságokat. Önzőek, semmirekellőek, és telhetetlenek, egy kívánságot teljesítesz, és visszajönnek még százért… én nem kívánok semmi mást, csakhogy lásd meg az emberek valódi énjét!” – hogy mondhat valaki ilyet egy csillagnak? Ez az ember egy nagyon pesszimista személy volt, de a hangjától még mindig megremeg a szívem. A szívem… akárhányszor visszajátszom ezt a kívánságot a fejemben… gyorsabban kezd el verni, s kedvem támad nekem is kívánni egyet…

 Ha megtehetném azt kérném, hogy had találkozhassak vele legalább egyszer, hogy bebizonyítsam neki, minden emberben van valami jó. S, ha ez a kívánságom teljesülne, megkérném, hogy szívja vissza az övét. Nem akartam, és nem is akarom soha látni milyenek az emberek valójában, szeretem csak egyszerűen boldoggá tenni őket. S különben is... a szabályzatban pontosan le van írva, hogy milyen kéréseket teljesíthetek, és milyet nem. Azért mert látnom kell minden szörnyűséget, amit csak tesznek...Ettől teljesen elvesztem a hitem bennük, és kialszik a fényem! Miért kellett ezt kívánnia? A ragyogás az egyetlen dolog, amit tudok… de ahogy telnek az évek… egyre csalódottabb, és szürkébb leszek. Lassan eltűnök… És, ha eltűnik a fényem, akkor lezuhanok a Földre. Mihez kezd a Földön egy csillag? Mihez kezdenék én ott?

Hamarosan ki fog derülni, mert… már csak egy aprócska fényem maradt, ami csak pislákol, és ki is alszik. A Mester azt mondta, hogy, amint ez megtörténik, már nem lesz helyem a világunkban, és leküldenek engem az emberek közé… Ottokae?!

Egy évvel később feladtam a próbálkozást, s hagytam, hogy megtörténjen. Hagytam, hogy lezuhanjak...


Az utolsó, amit hallottam az ez volt: "Visszajöhetsz, ha megtalálod a boldogságod!"